Évközi III. vasárnap – B év



     A brutális, durva férfi minden este részegen, üvöltözve támolygott haza. Először a feleségét szokta megverni. Aztán – ha még maradt ereje – a gyerekeit is. A szomszédok mindig felháborodva hallgatták a szerencsétlenek jajgatását, sikoltozását – de nem tettek semmit. Szidták a részeges fickót – persze csak a háta mögött, sajnálgatták az asszonyt és a gyerekeket - de csak úgy egymás között. Nyíltan nem mert szólni senki semmit, hiszen végül is magánügy! Hogy lehetne ebbe beavatkozni, ez az ő személyes problémájuk! Semmi közünk hozzá!  Aztán egy este a férfi a szokásosnál is jobban, véresre verte a feleségét egy sütő serpenyővel. A 14 éves lányuk elveszítve minden önuralmát felragadott egy kést, és az apja hasába döfte markolatig. A szomszédok egymással versengve telefonáltak a mentőknek és a rendőröknek. A környék összes házából odasereglettek az emberek, a mentősök alig tudtak utat törni a hordágyakkal a segítőkész tömeg sorain keresztül.

    Semmi közöm hozzá! Valószínű, ez az érzés tölthette el Jónás prófétát is, amikor elfutott a Ninivébe való küldetés elől. Amikor Tarzusban hajóra szállt, csakhogy ne kelljen Isten parancsára meghirdetnie a fenyegető ítéletet és a bűnbánat lehetőségét Ninive lakosainak. Maguknak kavarták a bajt, most hát álljanak elébe! Ezek még csak nem is zsidók, hanem a gyűlölt asszírok fővárosának lakói! Különben is: Mit érnék el vele, ha bűnbánatot hirdetnék nekik? Fenyegetésnek vennék. Azt se tudják, miféle Isten nevében jövök! Úgyse hisznek benne. Meg aztán bajom is eshet! Hogy jövök én ahhoz, hogy ott prédikáljak nekik?! Valószínűleg agyon is ütnének! Dehogyis megyek! Teljesedjék csak be a sorsuk! Amikor pedig Isten kényszerítő akaratára mégis csak elmegy Ninivébe és közvetíti Isten szavait, maga is csodálkozva látja, hogy íme, mégis megtérnek. Isten pedig megbocsát, és nem sújtja őket pusztulással, amint a fenyegetésben szerepelt. Akkor Jónás még inkább nekikeseredik és haragszik az Úrra, mert nem érti, miért kellett mindezt magára vállalnia. Mi volt itt az ő szerepe? Ha Isten úgyis meg akart bocsátani, és végül semmi sem teljesül a próféciából, hogy „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!”, akkor ugyan mi értelme volt annak, hogy Isten utána nyúlt a hajón, hogy a cethal gyomrában kellett hányódnia három napot, s végül hogy minden viszolygását és félelmét legyőzve meghirdette a pusztító ítéletet?? Nem tudta volna az Úr mindezt elintézni ugyanolyan jól őnélküle is??

    Igen, talán nekünk is furcsának tűnik Jónás küldetése, s érthetőnek a vonakodása. Egészen addig, amíg meg nem értjük, hogy ez a küldetés legalább annyira Jónásért van, mint a niniveiekért. Kérdezhetnénk – joggal – hogy ha már Jónás ennyire nem akaródzik teljesíteni a parancsot, akkor az Úr miért nem küld mást? Miért „erőlködik” Jónással, küldi a vihart, a cethalat stb. stb. Csakhogy Isten éppen őt akarja! Őt akarja nevelni, alakítani, alkalmasabbá tenni az üdvösségre. Itt Jónás megmeneküléséről is szó van, nem csak Ninive lakóinak szabadulásáról! Neki kell jobban megértenie és elfogadnia Isten szeretetét és irgalmát, ami a pogányok, sőt az ellenségek felé is megnyilvánul. Neki kell mélyebben megértenie és elfogadnia, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, mi emberek! Nem lehetünk közömbösek egymás szenvedése, öröme, bűnei vagy erényei iránt! Meg kell értenie, hogy Isten általunk akarja szeretni a többi embert, általunk akarja segíteni, szabadítani őket, és hogy ha felvállaljuk ezt a küldetést, az nekünk is örömet, megtisztulást, megerősödést, üdvösséget jelent. Az Isten igéjének hirdetése, a Róla való tanúságtétel sokszor még jobban szolgálja a tanúságtevő örök boldogságát, mint azokét, akik meghallgatják őt.

    Ugyanezt az isteni logikát látjuk az apostolok meghívásában is. Ha Jézus csupán alkalmas eszközöket keresett volna evangéliuma hirdetésére, akkor nem ezeket az egyszerű halászokat szólítja meg, akik hírül nem a legképzettebbek, nem a legvallásosabbak, s főként nem a legismertebbek, legnépszerűbbek a lehetséges apostoljelöltek közül. Azonban Jézusnak a tanítványokkal való több éves, lassan kibontakozó kapcsolatában, türelmes nevelgetésük folyamatában azt látjuk, hogy neki nagyon fontosak a leendő apostolok is. Az ő üdvösségük legalább annyira érdekli Jézust, mint azoké, akik majd az ő igehirdetésükre fognak megtérni. Nem csak egyszerű eszközökként tekint rájuk, hanem személyes barátaiként, akik majd azt a küldetést fogják folytatni, ami számára is annyira fontos volt. Méghozzá nem egyszerű hivatalnokként, jól képzett, fizetett alkalmazottként, hanem olyas valakiként, akik maguk is személyesen átélték Isten szabadító irgalmát, szeretetét, személyes közelségének örömét. Tanúságtételük személyes élményeikből táplálkozik, nem bemagolt szabványszöveg lesz!

     Engedjük hát mi is megszólítani magunkat Istentől, és ne forduljunk el a lelkiismeretünk ösztönzései elől, amikor érezzük, hogy tennivalónk, mondanivalónk lenne másokért, másokhoz! Ne engedjünk a figyelmetlenség, közömbösség, felelőtlenség manapság rendkívül erős kísértésének, amely megpróbál a személyi szabadság álcája mögé bújni! Ha felvállaljuk a hitről és a hitből fakadó erkölcsi értékekről való tanúságtételt, ha merünk felelős szeretettel szólni, figyelmeztetni, párbeszédet folytatni, akkor mi is megerősödünk hitünkben, s másoké mellett a saját üdvösségünkön is fáradozunk!