Évközi 4. vasárnap – B év



     Assisi Szent Ferenc egy nap magához szólította egyik leghívebb társát, Leó testvért, és azt mondta neki: „Jöjj, Leó testvér! Menjünk az emberek közé és prédikáljunk nekik Jézusról!” El is indultak már jókor reggel. Útközben, ahogy a város felé haladtak, kofákkal találkoztak, idős parasztasszonyokkal, akik nehéz kosarakban cipelték terményeiket, hogy eladják a piacon. Ferenc és Leó segítettetek nekik hurcolni a kosarakat, egészen a piactérig. Utána a város ispotályába mentek, ahol a betegeket etették, mosdatták, ápolták délig. Majd a város melletti szántóföldeken a földműveseknek segítettek kaszálni és kévét kötni, mert éppen aratás ideje volt. Már lefelé hajlott a Nap, amikor Ferenc így szólt Leóhoz: „Gyere, Leó testvér, most már menjünk vissza a kolostorba!” „Na és a prédikáció? Prédikálni mikor fogunk?” – kérdezte Leó. „Az már megvolt, Leó testvér! Az már bizony megvolt.” – felelte mosolyogva Szent Ferenc.

    Jézus úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók, olvassuk a mai evangéliumban. Tanítását hatalmasnak magasztalják a hallgatói. Pedig nagy valószínűség szerint nem tanított valami egészen mást, gyökeresen különbözőt, mint a korabeli zsidó rabbik, írásmagyarázók. Akkor miben állt hát a hatalma? A személyiségében, abban, ahogyan mondta, és amit elért vele! Jézus óta hányan és hányan hirdették ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a szent evangéliumot, amit Ő, és mégis milyen sokszor bizonyult hatástalannak, eredménytelennek a munkájuk. Valahogyan hiányzott mögüle az a „hatalom”, ami erőssé, lehengerlővé tehette volna. A tanítás ugyanis nem csak szavakból áll, hanem legalább annyira, vagy még sokkal inkább a tanító személyiségének varázsából. Ki ne emlékezne közülünk olyanra, hogy egy önmagában talán nem is annyira érdekesnek, izgalmasnak látszó tantárgyat mégis megszerettetett velünk egy jó tanár, aki őszinte lelkesedéssel, teljes odaadással tanította azt? Átragadt ránk valami abból a szeretetből, bensőséges kapcsolatból, ami őt fűtötte a tantárgya iránt. Nem is annyira a leadott anyag, sokkal inkább a tanár személyisége volt ránk nevelő hatással. Úgy, ahogyan a példában is Szent Ferenc és Leó az önzetlen szeretet tetteivel hangosabban prédikáltak Jézusról, mint számos korabeli nagy teológus az okos szavaival. Csak akkor lehet hatékonysága a szavainknak, ha mögöttük áll az életünk, ha tetteink is bizonyítják a szavak igazát! Csak akkor fognak mások felfigyelni az általunk közvetített evangéliumra, ha egyértelműen látják rajtunk, hogy az evangélium milyen nagy hatással volt és van ránk magunkra! Még hatványozottabban igaz ez egy olyan társadalmi helyzetben, amelyet a túlzott információ-bőség, a szavak szinte fékezhetetlen áradata jellemez!

     Vajon csodálkozhat-e egy szülő, hogy a gyermeke nem akar hittanra járni, ha egyszer ő sem mutat fel semmi vonzó értéket a saját hitéből, hittanos múltjából és főleg jelenlegi vallásgyakorlásából? Vajon csodálkozhat-e egy fiatal lány vagy fiú, hogy a párja nem akar vele templomi házasságot kötni, ha egyszer semmi különbséget nem sikerült még vele megláttatni a szentségi házasság és a szinte minden elköteleződés nélküli élettársi kapcsolat között? Vajon csodálkozhat-e egy ifjúsági hittanos, hogy nem sikerül senkit elcsábítania az közösségbe, ha látszólag neki is minden fontosabb, vagy legalább annyira fontos, mint az ifjúsági hittanos csoport és annak foglalkozásai? Bizony, érdemes elgondolkodni azon, hogy csak akkor lesz „hatalma” a Jézusról kimondott szavunknak mások felé, ha először engedtük, hogy Jézus igéjének hatalma saját magunkat megváltoztasson! Érdemes megkérdeznünk magunkat újra és újra, mi változott az életemben azzal, hogy megkeresztelkedtem? Miben látszik a mindennapjaimban, hogy részesültem a bérmálás szentségében? Észrevehető-e a hétköznapi tetteimben, hogy vasárnaponként szentmisére járok? Kérjük a „hatalommal” szóló Krisztust, hogy szavainak ereje formáljon bennünket Őhozzá mind hasonlóbbá, s így a mi tanúságtételünknek is lesz eredménye!