Évközi 6. vasárnap – B év



      Az öreg néni magányosan élt egy nagy sorház negyedik emeleti kis lakásában. Senkije sem volt. Nem tudta már egyedül megmászni a lépcsőket, lift pedig nem volt a házban. Így hát kényszerű bezártságban élt, s minden nap hosszú órákat ült az utcára néző ablakban, vágyakozva nézte a „lenti társas életet”, amelynek élvezetétől ő meg volt fosztva. Először egy kiskanalat dobott ki az ablakon. A járókelő, aki előtt megcsörrent a kanál, megdöbbenve kapta föl a fejét, s meglátta az ablakban az integető öregasszonyt. Némileg bosszankodva vette föl a kanalat, felvitte a negyedik emeletre és becsöngetett a kis lakásba. Néhány nap múlva egy hajkefe röpült az utcára, egy hét múlva pedig egy fél pár papucs. „Megőrült ez a szerencsétlen asszony!” – gondolta a szembe szomszéd, akinek persze feltűnt, hogy az utcáról emberek mászkálnak fel a nénihez, hogy visszaadogassák a kidobált holmijait. Fel is hívta a rendőrséget, akik ki is jöttek, és felgyalogoltak a nénihez. Ő széles mosollyal nyitott ajtót, kávéval kínálta a rendőröket, s leültette őket kényelmes foteljaiba. A rendőrök megdöbbenve tekintgettek egymásra. Egyikük végül megkérdezte: „Miért tetszik ezt csinálni? Miért kell a használati tárgyait az utcára dobálni?” „Tudja, kedveském! Ha ezt nem csinálnám, hetekig senki rám se nyitná az ajtót!” – felelte elkomolyodva a kis öregasszony.

    Milyen felháborodva olvassuk, hallgatjuk legtöbben a mai olvasmány szavait! Nem elég annak a szerencsétlen leprásnak a betegsége, még meg is kell alázni őt azzal, hogy kitaszítják maguk közül az emberek?! Hogy megbélyegzik, ujjal mutogatnak rá, messzire elkerülik?! Sőt, saját magának kell hangosan kiabálnia, hogy „tisztátalan, tisztátalan”! Mintha a gyógyíthatatlan betegsége valamiféle szégyellnivaló, mocskos dolog lenne, ami a saját hibájából fakad! Milyen jó, hogy a mai világban már nincs ilyen! Milyen jó, hogy az emberi jogok, a társadalmi egyenlőség korában senkinek sem kell félnie ilyen kirekesztettségtől, megbélyegzettségtől!

     Tényleg nem? Valóban olyannyira humánussá váltak az emberek korunkban, hogy eszükbe sem jutna bárkit is peremre szorítani, kirekeszteni a társadalomból? Azt hiszem, bőven akad szégyenkeznivalónk nekünk is ezen a téren. Az ószövetségi zsidóság elzárkózó magatartása a leprásokkal szemben bizony a nép többségének önvédelme is volt egyben a szörnyű, ragályos betegséggel szemben, amit sokan elkaphattak volna, ha közeli kontaktusban maradnak a leprásokkal. Sajnos tény, hogy kultikus, vallási szempontból is tisztátalannak tartották őket betegségük miatt, mert úgy gondolták, hogy ilyen súlyos, gyógyíthatatlan bajt csak azok kaphattak a nyakukba, akik erkölcsileg is bűnt követtek el, valamiképpen kiérdemelték. Ezért nemcsak fizikailag, de lelkileg is kitaszítottnak számítottak. Azonban nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy a mai ember nem képes ilyen rettenetes magatartásra. Figyeljünk csak fel őszintén korunk kirekesztettjeire, elkerültjeire, akiket bizony sokszor azzal is vádolnak, hogy maguknak, sőt csak maguknak köszönhetik nyomorúságukat! Hány és hány szenvedő, beteg embert rekesztenek a kórházak magas falai mögé akkor is, ha otthon legalább ugyanolyan jól tudnának gondoskodni róluk! Hány és hány magatehetetlen idős ember él összezsúfolva a szociális otthonokban, akiknek pedig van családjuk, képes is lenne gondjukat viselni, de nem vállalja fel az ezzel járó áldozatokat! Hány és hány munkanélkülivé lett ember veszíti el a jövedelmével szinte párhuzamosan az úgynevezett „barátait”, sőt családtagjait vagy házastársát is, akik bizony egyáltalán nem gondolták komolyan a jóban-rosszban való kitartást mellette!

    Pedig ha jól belegondolunk, minden betegség és szerencsétlenség rávilágít az emberi élet tényleges esendőségére, kiszolgáltatottságára, sebezhetőségére, ami alól bizony mi sem tudjuk kivonni magunkat. A lepra egyik pillanatról a másikra okozhatta egy emberi sors összeomlását, elveszítését mindannak, ami testi-lelki egészséget, személyi méltóságot jelentett. A leprásnak ki kellett vonulnia a társadalomból, elveszítette munkáját, kapcsolatait, vagyonát is jobb esetben más kezelte helyette, ha egyáltalán maradt valamije. Testi egészsége és vele együtt önbecsülése is összeomlott, sőt még vallásilag is megbélyegezték. Sajnos napjainkban is sokan élnek meg – gyakran teljesen önhibájukon kívül – hasonló összeomlást. Egy-egy baleset vagy hirtelen fölfedezett szörnyű betegség szinte teljesen ki tudja rántani alólunk a talajt. Egy váratlan elbocsátás, a munkahely elvesztése, egy „harmadik személy” belépése a házasságunkba, elhagyás és válás, amit nem mi akartunk – mind-mind olyan tragédia, amelyekkel szemben szinte egyikünk sem élvezhet abszolút védettséget! Nem is beszélve az öregedésről, testi és szellemi erőink fokozatos hanyatlásáról, a háborúknak és természeti katasztrófáknak való kiszolgáltatottságról stb. stb. Szinte bizonyos, hogy lesz olyan szakasza az életünknek, amikor végletesen rá fogunk szorulni mások irgalmára, segítőkészségére, emberségére. Vajon mi hajlandók vagyunk-e ilyet tanúsítani elesett embertársainkkal szemben, amikor még megtehetjük? Sajnos, mindig is nagy kísértés volt és az is marad az emberek számára, hogy ne vállalják föl mások terhét, hogy meneküljenek mások szerencsétlensége elől, mintha az ragályos lenne! Jaj, még csak ne is lássunk ilyet, a gyerekeink meg főleg ne! Még csak ne is találkozzunk ilyen összeomlott életekkel, nemhogy még saját akaratunkból közösséget is vállaljunk velük! Az önző önvédelem gyakori eszköze az is, hogy valamiképp őket tartjuk felelősnek a velük történt szerencsétlenségekért, az ő hibájuknak, vigyázatlanságuknak, naivságuknak stb. tudjuk be. Még ha ebben sokszor van is igazság, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy mi sem vagyunk mentesek a hibáktól, bűnöktől, és bizony bármikor vezethetnek a mi gyengeségeink is hasonló tragédiákhoz!

     Jézus magatartása egészen más, és az Ő követőinek ebben is Jézus nyomába kell lépniük. Ő nem fordul el a leprástól. Megesik rajta a szíve, és kimondja a gyógyító szavakat: „Akarom, tisztulj meg!” Akarom, hogy ember légy! Hogy újra értékeld önmagad, és hogy mások is értékeljenek! Akarom, hogy része legyél az emberi közösségnek, és amit tudsz, te is tegyél meg érte. Természetesen mi, keresztények nem rendelkezünk Jézus csodatévő hatalmával. Mi nem tudunk megszüntetni minden emberi szenvedést, bajt, nyomorúságot. Nem tudunk orvosolni minden összeomlást. Azonban akarni tudjuk, és jórészt meg is tudjuk valósítani, hogy a szenvedő vagy kirekesztett személy embernek érezze magát, hogy megbecsülést tapasztaljon, hogy közösséget érezzen maga körül, amely figyel rá és segíti őt. Természetesen nem tudjuk és nem is kell letagadni a vele történt bajt, hiszen ez is hazugság lenne. A terhet neki is hordoznia kell, az elesettséget neki is meg kell tapasztalnia. Azonban nem kell ezt egyedül tennie: mások közösséget vállalhatnak vele nehéz sorsában, segíthetik cipelni élete problémáit. Még azt sem kell letagadni és elmismásolni, ha valaki maga is tehet, vagy jórészt maga tehet a nyomorúságról, ami vele történt. Azonban nem kell ezt mindig a szemére hányni és főleg nem muszáj magára hagyni: a megbocsátás számára is élő valóság kell, hogy legyen! A szeretet őt is segítheti abban, hogy talpra álljon, és amit lehet, jóvátegyen, nem belesüppedve még inkább a megsemmisülésbe, az önsorsrontásba! Jézus közösséget vállal velünk elesettségünkben, amit előbb-utóbb mindnyájan megtapasztalunk. Mi se utasítsuk hát vissza a segítőkészséget azok iránt, akiknek élete összeomlóban van, mert így nagyobb az esélye annak, hogy az emberi társadalom újra érzékenyebb lehet a nehéz sorsúakkal való közösségvállalásra!