Nagyböjt II. vasárnapja – B év



     Egy rendkívül önző, magának való fiatalember egy éjszaka érdekes álmot látott. Ez a fiatalember már gyermekként is nagyon szeretett kapni, mindig csak kapni – persze el is volt kényeztetve rendesen. Még azt is jónak tartotta, hogy a szülei elváltak és újra házasodtak, mert így karácsonyra, születés- és névnapra még több nagypapától és nagymamától számíthatott gazdag ajándékokra. A későbbiekben, felnövekedve is megragadott minden lehetőséget, amiből neki haszna származhatott. Mindig csak elvárt másoktól, de bezzeg arra, hogy ő is adjon, hogy ő is áldozatot hozzon embertársaiért, már egyáltalán nem volt hajlandó. Azon a bizonyos éjszakán álmában egy hatalmas bevásárlóközpontban járt, ahol aznap éppen ingyen, ajándékba osztogatták a holmikat. Ez volt ám csak a neki való világ! Egyik kis üzlethelységtől a másikig, egyik polctól a másikig vándorolt, s mindenhonnan csomagokkal, teli szatyrokkal felpakolva távozott. A bevásárlóközpont üzleteinek ajtaja fölött mindenhol ott virítottak a nagy, vibráló betűk: a Szerelem boltja, a Karrier boltja, az Élvezet boltja, a Népszerűség boltja stb. stb. A fiú úgy teleszedte magát ajándékokkal, hogy már a fülén is csomag lógott, nem is beszélve a bevásárlókosaráról, a karjairól, kezeiről. Széles mosollyal indult volna kifelé, amikor meglátta, hogy sok ember jön vele szemben szintén jócskán felszerelkezve egy olyan üzlethelyiség felől, amelyikben ő még nem járt. „Ti honnan jöttök? Arra mi van?” – kérdezgette őket. „Abba az üzletbe érdemes csak igazán menni! Ott vannak a legértékesebb ajándékok.” – biztatták az emberek. A fiatalember természetesen rögtön el is indult efelé az üzlet felé. Az ajtó fölött nagy betűkkel ott villogott a felirat: Isten boltja. „Hát persze! Nyilván Ő adhat a legtöbbet!” – gondolta. Amikor odaért, látta, hogy valóban csodálatos kincsekkel van tele a helyiség. „Ezt is kérem, azt is kérem!” – sorolgatta a fiatalember a kedves, barátságos eladónak. Ő azonban így válaszolt. „Sajnos, nem tudok önnek adni semmit. Tele vannak a kezei, tele van a kosara: így semmit sem tud vinni tőlem. Nincs hova adnom. Bármit is kérne tőlem, csak úgy tudom odaadni, ha valamit lerak és itt hagy azok közül, amivel eddig megzsúfolta a kosarát és a kezeit!” A fiatalember őrült tépelődésbe kezdett, de nem volt rá képes, hogy bármit is ott hagyjon, bármiről is lemondjon. „Szörnyű álom volt, de jó hogy vége!” – sóhajtott fel, mikor nagy nehezen felriadt. Azonban egy kis nyugtalanság ott maradt a szívében.

    Szinte elrémülve olvassa az ember a mai olvasmány szavait, amelyben az Isten azt kéri Ábrahámtól, hogy áldozza fel neki szeretett fiát, Izsákot, aki oly nehezen, oly sokára született. Még belegondolni is rossz! Még hogy az Isten ilyesmit kérjen!? Persze a végén valamelyest megnyugszunk, hogy az Úr mégsem fogadta el az emberáldozatot, azonban attól még ott marad a tény: Ábrahám kész lett volna a fiát is áldozatul adni Istennek, Isten pedig megdicsérte és megáldotta ezért. Tehát ha nem is fogadta el ezt az áldozatot, hanem próbatételnek szánta, attól még Ábrahám mindent odaadni kész lelkületét nagyon is értékelte és helyeselte!

     Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miért is háborodunk föl annyira ezen az ószövetségi szakaszon! Biztos, hogy csak az van mögötte, hogy nem tudunk azonosulni az ősi pogány népek véres emberáldozataival? Hogy kegyetlennek, a kereszténységgel összeegyeztethetetlennek találunk egy olyan istenképet, amelybe az ilyen szörnyűség belefér? Biztos, hogy nincs emögött egy olyasfajta önző, szűkkeblű beállítottság, ami a példában szereplő fiatalembert jellemezte? Több, mint elgondolkodtató, hogy amióta vallások léteznek a Földön, ezeknek egyik állandó közös jellemzője az áldozat! Mindig, mindenhol komoly áldozatokat voltak képesek hozni az emberek az isteneiknek, isteneikért. Biztos, hogy nem volt ennek semmi értelme? A kereszténységben sem tűnt el egyáltalán az áldozat gondolata és gyakorlata, még ha mélyebb és átfogóbb értelmet nyert is. Ezzel szemben figyeljük meg, hogy milyen a mai „átlagkeresztény” magatartása az Istennel szemben! Mit tesz meg Érte és Neki, milyen áldozatokat képes meghozni? A többség még arra sem hajlandó, hogy vasárnap délelőtt egy-két órával hamarabb felkeljen, hogy eljusson szentmisére! Ha lehetséges lenne, minden követelményt kijátszanának és megkerülnének a keresztelésre, elsőáldozásra, bérmálásra vagy házasságra való felkészülésben is. Még Isten érezze megtisztelve magát, hogy egyáltalán eljátszanak a gondolattal, hogy esetleg megkereszteltetik a gyereküket, vagy netán megházasodnak templomban! Kérni és kapni az Istentől – azt igen!! Elégedetlenkedni, ha valamit nem úgy, nem akkor ad meg, amikor és ahogyan kérjük – azt igen! Azonban hogy mi, emberek is tartoznánk Neki valamivel – azt már nem! Pedig a vallásosság áldozat nélkül teljességgel hiteltelen és üres, puszta színlelés! Isten igenis kér áldozatot az Őbenne hívő embertől! Sőt, Isten olykor istenien nagy áldozatot is kérhet tőlünk. Aki ezt nem képes elfogadni, annak a hite legföljebb még gyerekcipőben jár.

    Világossá kell tenni azonban, hogy ennek az áldozatkérésnek mi az értelme, mi a magyarázata! Valóban helytelen lenne úgy gondolni a Mennyei Atyára, mint Aki öncélúan, a saját javára kérné az embertől, hogy bármiről is lemondjon. Isten nem szorul rá semmire tőlünk! Nem adhatnánk Neki semmi olyat, amire valóban szüksége lenne, és ne tudná megszerezni önmagának. Még csak azzal sem vádolható, hogy az emberek hódolatát, megalázkodását, szolgálatkészségét igényelné, hogy abban lelne egyfajta hatalmi kielégülést. Hogyan feltételezhetnénk ilyesmit arról az Istenről, Aki Jézusban emberré lett, és aki mindenkinek szolgálni akart, minden emberért áldozattá vált a kereszten, előzetes feltételek nélkül?! Nyilvánvaló tehát, hogy más értelme, magyarázata van annak, hogy az embertől áldozatot kér. Olyan értelme, ami magának az embernek válik javára, őt teszi értékesebbé.

    Egyrészt az áldozatkészség mindig a szeretet jele, méghozzá annak legnagyobb jele és bizonyítéka lehet! Kétségtelen, hogy ha valaki odaadóan, hűségesen szereti embertársát, és kitart mellette hosszú időn keresztül, biztosan meg kell szenvednie ezért a kitartásért és hűségért! A bűn által megsebzett emberi természet és a megrontott társadalmi élet miatt lehetetlen, hogy ne kelljen komoly áldozatokat hozni azért, hogy egy szeretetkapcsolat megmaradjon, erősödjön. Így van ez a házasságokban, szülő-gyermek kapcsolatban, őszinte és mély barátságokban egyaránt. Ha le akarom dobni magamról az emberi kapcsolataim miatti fájdalmakat, akkor az legtöbbször magának a kapcsolatnak a „kidobását” is jelentené. Krisztus keresztáldozata, az Isten Fiának feláldozása ennek a mindent akadályt legyőző szeretetnek a jegyében érthető csak. Ahogyan Jézus áldozattá vált szeretetből, úgy bizony nekünk is sokszor súlyos áldozatokat kell hoznunk másokért szeretetből, ha Isten gyermekei akarunk maradni, és el akarjuk nyerni azt az örök boldogságot, amelybe Ő meghívott.

   Az áldozat másik – szintén az ember javát akaró – értelme pedig az a lemondás, amit kisebb értékekkel kapcsolatban tudunk gyakorolni azért, hogy a nagyobb értékeket megkaphassuk. Valójában erről van szó elsősorban a nagyböjti böjtöléseink, önmegtagadásaink kapcsán is. Bizonyos dolgokat – kevésbé fontos javakat – le kell tennünk a kezünkből, ki kell pakolnunk a „kosarunkból”, az életünkből ahhoz, hogy Isten valami még nagyobb ajándékkal tölthesse ki a helyét.

     Ne féljünk tehát azonosulni azzal a gondolattal, hogy Isten igenis komoly áldozatkészséget kíván tőlünk! Kérjünk Tőle erőt ahhoz, hogy ezeket az áldozatokat meg is tudjuk hozni, mindig abban a tudatban, hogy nekünk magunknak válik javunkra minden egyes Isten akaratával megegyező lemondás!