Nagyböjt III. vasárnapja – B év



    Egy keresztény tartalmú filmben láttunk nemrég egy jelenetet. Az Amerikai Egyesült Államokban játszódik. Egy Mexikóból felköltözött, mélyen hívő családapa alkalmi munkákból élt. Egyik napról a másikra tengődtek a családjával, hiszen hol volt munkája, hol nem. Nem veszítette el azonban a bizalmát Istenben és sokat imádkozott. Végül valakinek a segítségével kapott egy stabilnak tűnő állást egy cérnagyárban. Ott szorgalmasan dolgozott, megbecsülte magát, de még próbaidőn volt. Egyik nap a munkahelyi főnöke behívatta az irodába. Megdicsérte a helytállásáért, majd váratlan ajánlattal állt elő: kinevezi az egyik részleg vezetőjévé, nagyobb fizetéssel, de csak azzal a feltétellel, hogy néha szemet huny afölött, hogy egy-egy doboznyi, kartonnyi termék eltűnik a raktárból. Vagyis arra biztatták, hogy nézze el a főnöke kisebb-nagyobb lopásait. Amikor a férfi szemmel láhatólag vacillálni kezdett, a főnöke ezt mondta: „Tudja, hogy még próbaidőn van! Jól gondolja meg, mit válaszol, mert a munkahelye forog kockán! Holnap 10 órakor kérem a válaszát.” A családapa otthon átbeszélte síró feleségével ezt a súlyos dilemmát. Végül úgy döntött, nem tudja felvállalni lelkiismeretben ezt a bűnt. Másnap, amikor főnökével közölte a döntését, az újra megkérdezte: „Tudja, mit kockáztat ezzel, ember? Elveszítheti az állását!” „Tudom, de akkor sem mehetek bele egy ilyen alkuba.” – válaszolta a férfi. Erre a főnöke mosolyogva kezet nyújtott: „Gratulálok, magáé a részlegvezetői megbízatás! Nekünk becsületes emberre van szükségünk. Maga a hetedik, akit próbára tettünk, de csak maga állta ki a próbát!”

    A mai olvasmányban találkozunk a Tízparancsolat első és legrészletesebb leírásával a Bibliában. Amilyen természetesnek és magától értetődőnek tűntek és tűnnek ma is az emberek többsége számára ezek az előírások – legalábbis az emberi kapcsolatokra vonatkozók – annyira nehéznek bizonyult és bizonyul a betartásuk a mindennapokban. És ez a tény óhatatlanul újra és újra felszínre hozza a kérdést: Kinek van, és milyen alapon van joga ezeket behajtani, számon kérni az embertől? Ki szabhat ilyen törvényeket? És hogyan érheti el azok betartatását? A szentleckében maga Szent Pál ad két választ is, a zsidók és görögök korabeli válaszait – de ezek nem alapozzák meg az igazi törvénytiszteletet, főleg az azokkal való belső azonosulást. „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek.”

    A csodajelek az isteni hatalom, felsőbbrendűség kétségbevonhatatlan jelei. Ha valaki nagyobb, erősebb, hatalmasabb nálunk, akkor természetesen parancsolhat nekünk, és behajthatja rajtunk törvényei betartását! Azonban ha ezt akarja, akkor mutassa is meg erejét, hatalmát a csodáival! Ugyanezt kérik számon a zsidók Jézustól akkor is, amikor a templomot megtisztítja az árusoktól, az oda nem illő cselekedetektől és azok művelőitől: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket megteheted?” Mutasd meg, hogy tényleg te vagy az Isten Fia, a Messiás! Mintegy erőszakold ránk az akaratodat, akkor majd megtesszük azt is, amihez nem fűlik a fogunk! Jézus azonban nem hajlandó erre. Csodáival nem annyira ébreszteni, főként nem kierőszakolni akarja a hitet és a törvénytiszteletet, hanem sokkal inkább igazolni, jutalmazni azt.

    A görögök (pogányok) által követelt bölcsesség pedig az isteni tanítások, parancsok ésszerűségére helyezi a hangsúlyt. Mutassátok meg nekünk, hogy ésszerűek, hasznosak ezek a parancsok, és akkor követjük őket! Azonban Isten parancsainak betartása rövidebb távon nem mindig tűnik ésszerűnek. Sőt: a pusztán evilági gondolkodás, a földi értékek megszerzése és megtartása szempontjából sokszor kifejezetten oktalanságnak, balgaságnak tűnik. A példában szereplő családapa döntése is ésszerűtlennek, naivan butának tűnt annak fényében, ami várhatott rá, ha nemet mond a főnökének. Ezért is mondott igent hat másik ember előtte, akik épp ezzel buktak el a próbán. Bizony sok mai „okos ember” szintén az ő fejükkel gondolkodott volna, isteni parancs ide, isteni parancs oda!

     Sem a csodatévő hatalom, a kényszerítő erő vagy az abból fakadó félelem, sem pedig a pusztán emberi okoskodás nem tudja megalapozni igazán az isteni parancsok betartását. Helyesebben Isten nem ezzel, nem így akarja megmutatni, hogy neki igenis van joga és képessége is előírni és számon kérni ezeket a parancsokat. Jézus nem tesz csodát a templomban háborgó zsidók szeme láttára azért, hogy ezzel bizonyítsa, neki joga volt megtisztítani a „rablók barlangjává tett” szent helyet. Csupán annyit mond: „Bontsátok le ezt a templomot és én harmadnapra fölépítem azt.” Az evangélista pedig megjegyzi: „Saját testének templomára gondolt.” Vagyis erőszakos halálára és feltámadására. Szent Pál is ezt írja: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük.”

     Hogyan igazolhatja a kereszt, a szenvedés az Isten „jogát” a törvényhozásra és azok számon kérésére? Egyrészt azzal, hogy aki saját maga vállalja fel a törvény megszegésével együtt járó összes szenvedést és gyötrelmet, az ezzel bizonyítja, hogy mennyire nagyra tartja, mennyire komolyan veszi a törvényt. Ha pedig valaki meghalni is kész egy bizonyos értékrendért, az bizony elgondolkodtat másokat is! Ezért lehetett és lehet mindmáig a „vértanúk vére a kereszténység magvetése”. Az Isten annyira komolyan gondolja az általa hozott törvényeket, hogy a legnagyobb áldozatra is kész azok érvényre juttatásáért. A másik szempont pedig a feltámadásban rejlik. Hiába romboljátok le testem templomát, harmadnapra felépítem azt. Hiába próbáljátok eltaposni, semmibe venni a törvényeimet, hiába akartok erőszakot venni rajta, nem fog tartósan sikerülni. Újra és újra fölemeli a fejét és győzedelmeskedik a jó, az isteni értékrend. Ha valami hosszabb távon elpusztíthatatlannak tűnik, mindig új életre kel, új erőre kap, az nagyon is bizonyítja ezzel a fontosságát, a létjogosultságát. Márpedig Isten törvényei ilyenek! Isten nem erőszakolja ki törvényeinek betartatását, de azt is megmutatja, hogy semmiféle emberi erőszak nem tud erőt venni ezeken a törvényeken, az általuk képviselt isteni renden. Isten nem akar eltaposni senkit, de Ő sem eltaposható, sőt! Mindig Ő kerül felülre, s a lázadó, hőbörgő ember csak magának árt elsősorban. A rövid távú emberi okoskodás is alul marad Isten parancsainak hosszú távú, az emberi élet egészét magába foglaló bölcsességével szemben. Ami ma hasznosnak tűnik Isten törvényeivel szemben, az holnap, vagy még később biztosan vesztett üggyé válik. Míg ami ma vagy holnap balgaságnak tűnik isten parancsai közül evilági ésszel gondolkodva, arról bizony később kiderül, hogy mégis helyes és bölcs döntés volt.