Nagycsütörtök – B év



      Egy írónő így vall egy szörnyű, mégis nagyszerű kórházi élményéről. „Szomjas voltam, rettenetesen szomjas. Éppen felébredtem a súlyos műtét után. Mozdulni sem tudtam. Hiába próbáltam beszélni, ajkaim bénák, némák voltak. A szoba üres volt. Minden erőmmel azon fohászkodtam, bárcsak bejönne valaki. És íme, egyszer csak egy ápolónő és egy fiatal fiú jött be. Együttes erővel megemeltek, megigazították, felrázták fejem alatt a párnát. Kisimították a lepedőmet, eligazgatták rajtam a takarót, ellenőrizték a rám kapcsolt mérőműszereket. Utána, mint akik jól végezték dolgukat, az ajtó felé indultak. Kiáltani, üvölteni szerettem volna: Szomjas vagyok! Szomjas vagyok! – de még csak halkan nyöszörögni se tudtam. Csak a szemeim könyörögtek némán. A már szinte becsukódott ajtó akkor hirtelen újra kitárult. A fiú nézett vissza, hogy még egy pillantást vessen rám. A tekintetünk egybekapcsolódott, s talán észrevette a szememben a csillapíthatatlan sóvárgást. „Talán még egy kis vizecske jólesne, ugye, csillagom?” – szólalt meg kedvesen. Azzal kezébe vett egy kis műanyag edényt, telieresztette vízzel, majd tiszta, steril gézcsíkokat áztatott meg benne. A gézdarabkákat ráteregette a homlokomra, a csuklómra, a lábaimra. Az ajkaimat is benedvesítette velük, kis cseppekben innom adott. Mérhetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Hálásan néztem rá, s ő szelíd szavakkal nyugtázta: „Úgy ám bizony! Egy kis víz hiányzott neked!” Azzal mosolyogva elment. Másnap már tudtam suttogni, harmadnapra pár mondatot halkan beszélni is. Kerestem azt a fiút, érdeklődtem utána, de senki nem emlékezett rá. Még pár hétig bent lábadoztam a kórházban. Lassan feladtam a reményt, hogy újra láthatom a megmentőmet, amikor egyszer csak belebotlottam a folyosón. Örvendezve állítottam meg. Látszott, hogy már nem emlékszik rám. Amikor elmondtam neki a vizes borogatást, meg hogy talán szomjan is haltam volna, ha akkor ő nem néz vissza rám, már derengeni kezdett neki a dolog. Közölte, hogy ő valójában egy középiskolás egészségügyi tanuló, csak gyakorlatra jön néha a kórházba a társaival. Ezért nem látom őt ott gyakran. És hát ő igazából semmi különöset sem tett, csak csinálta a dolgát. Amikor azonban látta, milyen hálás vagyok neki, rádöbbent, hogy mégis valami egészen fontosat tett akkor, és belepirult ebbe az érzésbe.

     Többször láttam, olvastam már elmélkedést arról, hogy mennyire fontosak tudnak lenni teljesen jelentéktelennek, vagy legalábbis természetesnek, megszokottnak tűnő dolgok. Igen, hogy tudjuk, mennyit ér egy korty víz, ahhoz közel kell sodródni a szomjhalálhoz. Hogy lássuk, mennyit ér egy lélegzetvétel, át kell élnünk a fuldokló gyötrelmeit. Hogy megértsük, mennyit ér egy másodperc, kérdezzük meg az autóst, akinél éppen ennyi időn múlt, hogy nem sikerült megúsznia a balesetet! Hogy megértsük, mennyit jelent akár egy századmásodperc is, éljük bele magunkat annak a helyzetébe, aki ennyivel lemaradva lett ezüstérmes az olimpián! Mennyire hajlamosak vagyunk mi emberek semmibe venni azt, ami pedig pótolhatatlanul fontos, ami nélkül nem létezhetünk! A szentmisével kapcsolatban is olvastam a napokban egy szentnek a megnyilatkozását, aki valami olyasmit mondott, hogy könnyebb lenne az emberiségnek elviselnie a levegő hiányát, semmint hogy a szentmise eltűnjön a világ életéből. Szinte hallom, hogyan hördülnek fel sokan ezeket a szavakat hallva: „Nahát ezt azért már mégsem! Nehogy már a mise nélkülözhetetlenebb legyen a levegőnél! Hiszen én se járok, mi sem járunk, és egész jól elvagyunk nélküle!!” Azonban ezt azért mondják, mert nem igazán értik, mit is ad számunkra a szentmise, és mennyire élhetetlen lenne az életünk anélkül, amivel Isten megajándékoz bennünket a szent eucharisztiában. Ma, Nagycsütörtökön, az Utolsó Vacsora emléknapján érdemes elgondolkodnunk azon, vajon Jézus miért is vágyott annyira arra, hogy ezt a lakomát elkölthesse tanítványaival! Miért is tartotta olyan fontosnak, hogy a történelem végezetéig „ezt cselekedjük az Ő emlékezetére”!

    A szentmisében valósul meg leginkább Isten jelenléte, közel-léte az ember számára. A valóságos jelenlét mellett, amiről Jézus biztosította övéit az utolsó vacsorán, ez az esemény egyben közel-lét is, a legmélyebb szeretet-közelség, hiszen a legnagyobbat, a legtöbbet adja Jézus önmagából, amit csak adhat! Márpedig amit itt mi kaphatunk, az nélkülözhetetlen számunkra: legalább annyira szükségünk van rá, mint egy korty vízre a szomjazónak, egy falat kenyérre az éhezőnek.

    Először is Istennek abból a szeretetteli közelségéből, ami az Utolsó Vacsorán és minden szentmisén megvalósul, megtisztulás fakad, a bűnöktől való szabadulás öröme. A lábmosás, amivel Jézus megkezdi az utolsó együttlétet szenvedése és halála előtt, valójában csak jelképezi, még szemléletesebbé teszi azt, amit az eucharisztikus áldozat meg is valósít: az ember bűneitől való megtisztítását. Mindenki életében eljöhet a pillanat, amikor nem tudjuk magunkat tisztára mosni semmiféle kimagyarázkodással, felelősségtologatással! Amikor valamely bűnünk olyan mélyen megsebzi embertársunkat és önmagunkat is, hogy kevésnek bizonyul minden emberi eszköz. Nem elég bocsánatot keresni a másik embernél, nem elég semmiféle önfelmentő pszichológiai praktika. Amikor annyira átéljük a bűneinkben való elesettséget, hogy világosan érezzük: csakis az isteni megbocsátás állíthatja helyre lelkünk nyugalmát. Ilyenkor, amikor nem vagyunk képesek saját erőnkből talpra állni, és másoknak sincs elég erejük ahhoz, hogy fölemeljenek, ilyenkor valóban átéljük a szinte szomjan halni készülő ember sóvárgását arra a korty vízre, amely egyedül segíteni képes: az értünk önmagát is feláldozni kész, bűneinket saját vérével lemosni kész Isten megtisztító szeretetére.

    A másik, amit a szentmiséből kaphatunk, és amit nem tudunk nélkülözni, a lélek tápláléka. Isten szeretetteli közelsége táplálja, erősíti lelkünket. Jobban, mint bármi más vagy bárki más a világon! Eljöhet, és nagy valószínűség szerint olykor el is jön olyan időszak az életünkben, amikor semmi más nem képes akkora lelki erőt adni, hogy el tudjuk hordozni életünk akkori terheit. Jöhetnek olyan megpróbáltatások, amelyekhez nem bizonyulnak elégségesnek saját képességeink, tapasztalataink, ötleteléseink, kapcsolataink! Többre, nagyobb erőre, csakis Istentől kapható erőre van szükség! Akkor majd megérezzük, mit is veszíthetünk, vagy rosszabb esetben mit is veszítettünk a szentmise elhanyagolásával!

    Nagycsütörtökön, az Utolsó Vacsora emléknapján, az Eucharisztia alapításának ünnepén tudatosítsuk magunkban, mekkora ajándék is minden egyes szentmise, és kérjük Jézus segítségét, hogy tudjuk olyan komolyan venni, olyan örömmel megélni ezt az ajándékot, hogy mások számára is vonzóvá tehessük azt!