Nagypéntek – B év



Matthew Henry professzor éppen az egyetemről tartott hazafelé, amikor mindössze néhány lépésnyire a háza kapujától egy fekete pisztolycsővel találta szemben magát. Álarcos rabló szegezte rá a pisztolyt, miközben nagy hangon követelte, hogy adja át a pénztárcáját és a táskáját. A professzor engedelmeskedett, mire a rabló villámgyorsan elfutott a zsákmányával, s pillanatok alatt eltűnt a sötétben. A professzor erősen megijedt, de nem szólt semmit a családjának, amikor a lakásba lépett. Nyugalmat erőltetett az arcára, így nem is vettek észre semmit. Este, amikor leült, hogy megírja naplójába a nap eseményeit, ezt az imádságot vetette papírra: „Uram, ma kiraboltak. Tudom, sok mindenért kell Neked hálát adnom. Először is köszönöm, hogy eddig még soha nem raboltak ki, ami a mai világban valóságos csoda! Azután köszönöm, hogy ma csak a levéltárca volt nálam némi aprópénzzel, és a táskámban sem volt semmi fontos, csak jelentéktelen papírok. Azért is hálát adok Neked, Uram, hogy a feleségem és a lányom nem volt velem, mert bizonyára nagyon megijedtek volna. Köszönöm, hogy most nem kell sírniuk és aggódniuk miattam. Végül, Uram, amit leginkább meg akarok köszönni Neked, az az, hogy engem raboltak ki, nem ezt a tolvajt, mert bizonyára sokkal szegényebb nálam!”

     A szenvedés képes arra, hogy teljesen önmagába fordítsa az embert. Kifelé is és befelé is szúrós sündisznóvá változtathat, aki önmagát állandóan sajnálgatja, siratja, másokat pedig szüntelenül megsebez, bánt, ugráltat és számon kér. Dúl benne az irigység azok iránt, akik szerinte egészségesek, vidámak, boldogok, akiknek rendben megy az élete, s akiknek persze semmi más dolguk nem kellene, hogy legyen, mint hogy őt pátyolgassák, vigasztalják, körülugrálják és legalább úgy kínlódjanak, mint ő. Talán mi is találkoztunk már ilyen szenvedőkkel, betegekkel …. Azonban az elárult, megtagadott, megvert, megalázott, ártatlanul elítélt és kereszthalált szenvedő Krisztus esetében nem ezt látjuk! Ha figyelmesen olvassuk, hallgatjuk az evangélisták által leírt Passiót, a szenvedéstörténetet, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy még a legszörnyűbb, legfájdalmasabb percekben is milyen gyöngéd szeretettel figyel másokra. Nem önmaga körül forog, testi és lelki kínjain méltatlankodva, hanem még ekkor is másokra koncentrál, gondoskodik övéiről, és vigasztalja, reménnyel kínálja meg kínzóit és gúnyolóit is. Az Olajfák Hegyén így szól az őt elfogó pribékekhez: „Ha engem kerestek, engedjétek el ezeket!” – és apostolaira mutat. Majd amikor Péter levágja a főpap szolgájának fülét, nem érez kárörömet afölött, hogy legalább egyik kínzója megbűnhődik, hanem meggyógyítja. Péterre is aggódva szól rá: „Tedd hüvelyébe kardodat! Aki kardot ránt, kard által vész el!” A Pilátussal való beszélgetéséből kiderül, hogy nem elsősorban önmagát akarja védeni, mentegetni és tisztázni, hanem a másik felet meggyőzni az igazságról. Amikor a vesztőhelyre hurcolják, aggódva szól az érte síró asszonyokhoz, igazi bűnbánatra intve őket. A kereszten a Mennyország örömét ígéri a megtérő latornak, imádkozik a katonákért, Atyja bocsánatát esdve ki számukra. János oltalmába ajánlja édesanyját, Máriát. Nincs olyan mélysége a szenvedésnek, ami a mások iránti szeretettől elfordítva az önzés jeleit tudná kicsikarni belőle!

    Ebben mutatkozik meg elsősorban, hogy Jézus kezdettől végig tisztában van szenvedésének igazi értelmével és értékével! Ő tudja, hogy másokért kell fájdalmakat viselnie és meghalnia. Tudja és elfogadja, hogy odaadott élete teljes egészében másokért, minden emberért való áldozat, azokat is beleértve, akik a legkevésbé sem érdemelték, érdemlik meg ezt. Ebben mutatkozik meg az a tökéletes szabadság is, amellyel aláveti magát a megváltó áldozatnak. Őt senki és semmi nem kényszeríthetné, hogy mindezt a szenvedést és megaláztatást elviselje! Hatalma lenne ellenállni, és legyőzni az ellene fordulókat, bosszút állni az Őt elárulókon. Azonban nemcsak, hogy elviseli kezükből a fájdalmas kínhalált, de még a szívében sem érez keserű vádat irántuk, nem akar rosszat nekik egyetlen gondolatával sem. Ez a szabadság teljessége: a visszavonhatatlan, teljes odaadás.

    Ha mi, egyszerű emberek szenvedünk, akkor többnyire csak „belesodródunk” a bajba. Nem mi választjuk, nem szabadon akarjuk, legföljebb csak nagy nehezen, vonakodva engedjük magunkat belerángatni, ha már nincs más megoldás, ha már mindent megtettünk, hogy megússzuk. Ha pedig benne vagyunk, akkor bizony méltatlankodunk azok ellen, akik a szenvedésünket okozták (ha vannak ilyenek). Talán még káröröm is van bennünk, ha ők is nyomorúsággal találkoznak. Legalább azt megtesszük, amit – úgy érezzük - „szabadon” megtehetünk: szemrehányásokat teszünk, méltatlankodunk, vádolunk, netán még átkozódunk is. Valójában épp ebből látszik, hogy nem csak a testünk, de a lelkünk sem szabad: a lelkünk is szenved, sebektől vérzik. Ez a vádaskodás, megbocsátani nem tudás egyáltalán nem szabadít meg minket kínjainktól, sőt még fokozza is azokat, mert az irántunk való rosszindulat, gyűlölet valós vagy képzelt kötelékei is fojtogatni kezdenek.

    Mit tanulhatunk meg Jézustól az Ő teljes odaadásának ünnepén? Azt, hogy ha igyekszünk a szenvedéseink közepette nem magunkba zárkózni, hanem mások felé szeretetben megnyílni, akkor értelmet nyerhetnek kínlódásaink. Értékesnek érezhetjük azt, ami értelmetlennek és értéktelennek tűnt előzőleg. Észrevehetjük, hogy mások valami szépet, valami számukra jót kaphatnak a mi gyötrelmeinkből, s ez könnyebbé teszi számunkra is a szenvedés elviselését. Társaivá lehetünk a Megváltónak. Ha pedig arra is képesek vagyunk, hogy megbocsátani tudjunk fájdalmaink okozóinak, akkor megéljük a lélek teljes szabadságát, béklyó nélküliségét még akkor is, ha testünk a kín bilincseit viseli.