Húsvét ünnepe – B év



     A II. Világháború befejeztét követően még éveken át tartott, míg az orosz fronton fogságba esett magyar katonák hazatérhettek a hadifogságból. Akik túlélték a szörnyű munkatáborokat, azok is lerongyolódva, a felismerhetetlenségig lesoványodva, megrokkanva, összetörve szálltak ki a messzi Szibériából érkező marhavagonokból. Egy nap újra hír érkezett a faluba, hogy a közeli város vasútállomására szabaduló foglyokkal megrakott vonat érkezik. A szomorú, meggyötört asszonyka, aki évek óta egyedül nevelgette kicsiny gyermekét és próbálta művelni a ház körüli földet, ismét felöltöztette a kicsit, magára terítette nagykendőjét, és elindult a városba. Annyiszor, de annyiszor megtette már ezt. Utolsó híre a frontra vezérelt férjéről az volt. hogy sebesülten orosz fogságba esett. Azóta egy sor sem érkezett tőle, egy mondatfoszlányt sem hallott felőle. Mivel azonban halálhírét sem kapta kézhez, ezért még mindig bízott, hogy az egyik fogolyszállítmánnyal ő is hazaérkezik. Nem veszítette el a reményét, begyalogolt minden vonathoz, ami a távoli szibériai lágerekből érkezett. A kisgyermek mindössze két-három éves volt még, amikor apját elvitték a háborúba. Azóta négy év telt el. Most, lassan már hét évesen, egyáltalán nem emlékezett vissza az arcára. A hangjára sem. Csak arra emlékezett, ahogy borostás arcát apró nyakához dörzsöli, és miközben bal kezével magához öleli, jobb kezének ujjaival gyengéden, játékosan morzsolgatja a jobb fülét. A fiatalasszony és a kisfiú szorongva álldogáltak a peronon, sok más kopott ruhás, könnyes szemű asszony és gyermek között. Amikor befutott a vonat és kinyíltak az ajtók, sok-sok szempár vizslatta végig a koszos vagonokból kitámolygó, mosolyogni próbáló férfi-arcokat. Itt is ott is örömteli sikoly hangzott, nevek kiáltása, kitörő zokogás. Itt is, ott is összeborult egy-egy rég nem találkozott emberpár. A mi kis asszonykánk azonban még mindig ott gubbasztott a peronon, kötényét gyűrögetve. Szemei sóvárogva lesték az utolsó csontvázzá fogyott emberi roncsokat, akik még kiszálltak a vagonokból. Egyszer csak felderült az arca, a karjait előrenyújtotta, s fáradt lábai futásnak eredtek. Futott vele a kisfiú is, anyja kezét szorongatva. Amikor anyja szinte beleomlott egy rongyos, koszos katonaruhát viselő férfi karjaiba, a kisfiú bizony távolabb állt meg, és onnan figyelte bizalmatlanul. Nem ismerte ezt az embert. Amikor ránézett és közeledett feléje, ő nem futott oda hozzá, hanem inkább félősen elhúzódott. A férfi azonban – vékony karjait meghazudtolva – felkapta őt. Bal kezével magához ölelte. Miközben könnyei csorogtak, borostás állát odadörzsölte a fiúcska nyakához, jobb kezével pedig játékosan megbirizgálta a fülét. Abban a pillanatban a gyermek is felkiáltott: „Apám!” – és szorosan odabújt a férfi mellére.

      A feltámadás – jobban, mint bármi a világon – mindig is a hit titka volt és a hit titka marad. Semmi más nem képes annyira megerősíteni, de annyira próbára tenni sem az emberek hitét, mint Jézus feltámadása, a feltámadás ígérete. Elgondolkodtunk-e már vajon azon, hogy miért oly sokféle módon jelenik meg a feltámadt Jézus tanítványainak? Miért oly sokfélék és egymástól különbözők a feltámadásról szóló evangéliumi tanúságok? Miért nem elég az üres sír, az angyali híradás? Miért nem elég az asszonyok örömteli beszámolója? Miért nem elég ma sem annyi, de annyi embernek az apostolok és első keresztények tanúságtétele a feltámadt Krisztusról? És miért elég az egyiknek az, ami a másiknak kevés? Mindez azért van, mert a hit, főként az Istenbe vetett hit soha nem valamiféle tény elfogadása csupán, hanem egy élő kapcsolat: két személy kapcsolata, amelyet mindenki másképp él meg akkor is, ha ugyanazzal a valakivel van kapcsolatban. Egy buszon utazó vagy a járdán sétáló tömegben odafuthat valaki egy másikhoz és örömmel üdvözölheti őt, míg a többiek anélkül sétálnak el mellette, hogy egyáltalán tudomást vennének a létezéséről. Mert az az egy ismeri, felismeri őt, míg a többiek semmiféle viszonyban nincsenek vele. Jézus feltámadása sok, egymástól különböző személyes kapcsolat újjászületését is jelentette. Ahogyan mindenki másképp ismerte meg és szerette meg Őt tanítványai közül földi életében, úgy most a feltámadás utáni felismerés is különbözőképpen következik be.

    Jánosnak, aki a szeretett tanítvány, aki érzelmileg legközelebb áll Jézushoz, elég látnia az üres sírt és az otthagyott gyolcslepleket. Már ekkor megszületik benne a húsvéti hit. Az asszonyok, akik a holttestét akarják kenetekkel ápolni, hallják ugyan az angyalok szózatát, de ekkor inkább még megijednek: igazából csak akkor hisznek, amikor szembejön velük az úton, és átkarolhatják a lábait. Mária Magdolna, a korábbi utcanő, akit mindenki csak tárgyként kezelt, akkor tért meg Jézushoz, amikor Ő személyként, emberként bánt vele, aki szeretetre méltó. Ő azon a reggelen ott sírdogált az üres sír előtt, abban a meggyőződésben, hogy elvitték Jézus testét. Akkor ismeri fel a Mestert, amikor Jézus újra személyes szeretettel fordul hozzá és nevén szólítja. Az emmauszi tanítványok útközben elmesélik az idegennek, hogy valamiféle asszonyi fecsegés ugyan megzavarta őket ma reggel, amely arról számolt be, hogy netán Jézus feltámadt, de ők nem hisznek az ilyen üres képzelgésnek. Akkor ismerik fel őt, amikor a szokott mozdulattal megtöri a kenyeret. És felismerik azt is, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt: hogy Jézus igenis megváltotta Izraelt, beváltotta, sőt messze túlteljesítette a róla alkotott elképzeléseiket, Vele kapcsolatos vágyaikat. Tamás, aki feltételként szabta, hogy csak akkor hisz, ha Jézus sebeit érintheti, odatehette ujját a szögek helyéhez, és ujjongva felkiálthatott: „Én Uram, én Istenem!” Péter, aki háromszoros tagadása miatt zokog, és bűnbocsánatra van szüksége, háromszor is megerősítheti szeretetvallomását, és hallhatja a bizalom szavait: „Legeltesd juhaimat!” Péter, aki halászni megy társaival és semmit nem fog egész éjszaka, hisz a parton álló, távolról kiáltó személynek, aki arra biztatja, hogy vesse ki a hálót a bárka jobb oldalán. Amikor kihúzzák a halakkal teli hálót, közli a többiekkel: „Az Úr az!” – és már indul is feléje a partra. Emlékszik ugyanis, hogy egyszer már megtörtént ez az eset, szinte ugyanígy: akkor, amikor először találkoztak, amikor emberhalásznak hívta meg őt a Mester.

    Igen, Jézus feltámadása kapcsolatok feltámadását, újjászületését is jelentette. Mindenki másképp ismerte meg és szerette meg ugyanazt a Jézust. Más és más szavak, gesztusok, események, mozdulatok kötötték hozzá a tanítványokat. És íme, Jézus tekintettel van ezekre a személyes kapcsolatokra. Engedi, hogy úgy ismerjék fel Őt, úgy tapasztalják meg a feltámadását, ahogyan hinni tudnak benne. Nemcsak tényszerű közlés a feltámadás, hanem személyes találkozás is. Újra átélése a kezdő szeretetnek, ami megérintette, meghívta őket.

    Ha azt szeretnénk, hogy Jézus feltámadásában higgyenek az emberek, hogy elfogadják, hogy él, hogy velük van, akkor erre a személyes kapcsolatra, erre a megindító találkozásra kell eljuttatni őket. Nem elég a tananyag leadása Jézus feltámadásáról. Még a mi Vele kapcsolatos élményeink, személyes tanúságtételünk sem elég sokszor. Abban kell Jézus munkatáraivá lennünk, hogy személyesen őket szólíthassa meg. Az ő életük eseményeiben mutatkozhasson meg. Biztosak lehetünk abban, hogy Jézus ezt meg akarja tenni. Ő, aki minden tanítványának úgy jelent meg feltámadása után, ahogyan a legjobban el tudták azt hinni, a mai kor embereinek is így akar megjelenni: ahogyan a leginkább szükségük van rá, ahogyan a legjobban fel tudják ismerni. Ezért igyekezzünk minél mélyebb, személyesebb kapcsolatot kötni az emberekkel, s rámutatni a saját életükben Jézus szeretetének, jelenlétének megnyilvánulásaira!