Húsvét II. Vasárnapja – B év



      Az őrmester nagy hangon bátorította a frontra vezényelt újonc katonákat: „Csak semmi hezitálás, honvédek! Bátran szegezzétek előre a szuronyt, és rohanvást támadjátok meg az ellenség lövészárkait! Amint odaértek, mindenki vegye fel a küzdelmet egy ellenséges katonával! Harcoljatok lelkesen, ember-ember ellen, míg valamelyiktek holtan nem terül el a földön! Igyekezzetek, hogy ne ti legyetek azok, hanem az ellenfeletek!” Az egyik újonc bátortalanul jelentkezett. „Mit akar, katona?!” – förmedt rá az őrmester. Az újonc így szólt: „Én csak arra szeretném kérni az őrmester urat, hogy szíveskedjék nekem megmutatni az én ellenfelemet! Ha már látom, hogy melyik az, akkor inkább odamegyek hozzá, és igyekszem békésen megegyezni vele. Miért kellene lemészárolnunk egymást, ha békésen is szót érthetünk?”

      A világ legyőzése …. Nem ez valamiképp szinte minden ember vágya, amikor fiatalként nekilendül az életnek? Sajnos sokszor valami fenyegető, komor valóságként, vagy legalábbis komoly buktatókkal telipakolt akadálypályaként tornyosul az egyes személyek előtt a „világ”, vagyis a földi élet és az emberi társadalom, amit bizony le kell győzni, meg kell hódítani. A győzelem eszközei pedig a mai közfelfogás szerint a kíméletlen harc, az erőszak, az ellenség vagy ellenfél letaposása, háttérbe szorítása, az anyagi eszközök halmozása és az ezzel járó gazdasági fölény és hatalom. Súlyos kérdés azonban, hogy nem éppen ezeknek az eszközöknek a használata tette-e a világot fenyegető, ellenséges valósággá, aminek bizony félelemmel indul neki az ember? Miért törvényszerű, hogy minden állásért, pozícióért harcot kell folytatni másokkal, ellenségnek tartva azokat, akik ugyanazon célokra pályáznak? Miért képesek a legembertelenebb eszközöket is megragadni sokan azért, hogy mások letaposása árán karriert építsenek, mások kizsákmányolása révén gyarapítsák anyagi javaikat? Miért kell nekünk embereknek állandó gyanakvással, irigységgel tekinteni egymásra, mindig a rossz szándékot, az önérdeket keresve a háttérben? Bizony ez a mentalitás valóban háborús tereppé változtatja a mindennapi életet, ahol állandó a stressz, az erőszak és a félelem. Ebben a harcban nincsenek örök győztesek, csak ideiglenesen „felülre kerültek”, akiket állandóan fojtogat a rettegés, hogy mikor és hogyan kerülnek esetleg alulra! Csak így lehet legyőzni a világot?

     Nem, az evangélium tanítása szerint a világon aratott győzelem eszközei nem az erőszak, a kíméletlen taposás, mások lealázása, becsapása, az anyagi javak halmozása és a hatalom megragadása. Ezek az eszközök – főleg hosszú távon - nem hatékonyak a világ problémáinak, bajainak orvoslására. „A győzelem a világ fölött a mi hitünk!” – vallja Szent János a mai szentleckében. A keresztény hit segíthet megtalálni helyünket a világban, véghezvinni benne a feladatainkat, megvalósítani céljainkat. Ez nem valamiféle fanatikus, rajongó fantazmagória! Nem egy képzelt győzelem, aminek a valós élethez semmi köze sincs, nem csak valamiféle belemagyarázás vagy önszuggesszió!  Nagyon is valós, nagyon is gyakorlati győzelemről van itt szó, a földi élet gondjainak, fenyegető problémáinak hatékony kezeléséről, ami hosszú távon is megoldást jelenthet. Nézzük, milyen bajokkal, legyűrendő akadályokkal is szembesül az ember a földi társadalomban?

    Először is az emberek között feszülő ellentétek, az állandó gyanakvás és ellenségeskedés, amiből szinte nem látszik kiút. A feltámadt Jézus a megbocsátás ajándékával lép be apostolai közé: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer!” A megbocsátás, a kiengesztelődés lehet az egyetlen olyan eszköz, amely valóban hatékonyan képes gyógyítani az emberek közötti feszültséget és bizalmatlanságot. A keresztény hívő keresi és gyakorolja a megbocsátást, és ő maga is kész beismerni bűneit és bocsánatot kérni azokért. Ez a mentalitás lehetővé teszi olyan emberi kapcsolatok kialakulását, amelyekben nem kell állandóan árulástól, rosszindulattól, bosszúállástól rettegni. Ez bizony valós győzelem a világ egyik nagy fenyegetése fölött. Ha pedig a megbocsátás és a türelem nem csak az egyes emberek kapcsolatában, hanem a nemzetek és népcsoportok között is uralomra jutna, az megszüntetne számos háborús konfliktust, erőszakos fenyegetést, és békével ajándékozhatná meg azokat, akik attól rettegnek, hogy egyik pillanatról a másikra mindent és mindenkit elveszíthetnek.

     A másik nagy probléma, amit le kell küzdenie sok-sok embernek, az anyagi szükségletek kielégítésének bizonytalansága. Legyőzni a világot bizony ezt is jelenti sokak számára: pénzügyi érvényesülést, anyagi jólét biztosítását. Azonban az eszközök legtöbbször itt sem a megfelelők: a kíméletlen gazdagodási vágy, az eszetlen fogyasztás számos embert nyomorba dönt, de még a gazdagokat is állandó elégedetlenségbe, ideges hajszába kényszeríti. A keresztény hitnek és erkölcsiségnek erre is van megoldási javaslata. Az Olvasmányban hallhattunk az első keresztények életmódjáról, arról, ahogyan mindenüket megosztották egymással és kiegyensúlyozott megélhetést biztosítottak egymásnak. Milyen nagyszerű lenne, ha ma is számíthatnánk embertársaink segítségére, ahelyett, hogy a riválist, a kizsákmányolót vagy a kiéhezett rablót látnánk egymásban! Ha képesek lennénk megelégedni azzal, ami valóban elég, a fölöslegből pedig adni azoknak, akik jelenleg éppen kevesebbel rendelkeznek, akkor sokkal békésebben, nyugodtabban telnének valamennyiünk napjai.

    A mi hitünk tehát valóban képes legyőzni a világot, képes kezelni az emberi élet legégetőbb problémáit, de csak akkor, ha ez a hit nem írott malaszt csupán, hanem döntésekben, tettekben megmutatkozó életforma!