Évközi IV. vasárnap – A év



     Egy apró hernyócska kúszott gyorsan és rendületlenül a hatalmas hegy felé, ami még elég távolról sejlett föl előtte. „Hova-hova olyan nagy igyekezettel?” – kérdezte tőle egy arra ugráló szöcske. „Valaki mesélte nekem, hogy a hegy tetejéről milyen csodálatosan szép a vidék, milyen rendkívüli látványt nyújt. Felmegyek hát a hegyre, hogy én is megnézhessem ezt a gyönyörűséget.” – válaszolta a hernyó. A szöcske majd megpukkadt, úgy kacagott: „Te? A hegy tetejére? Ugyan! Soha nem jutsz fel! Neked még egy nagyobb fadarab vagy egy jókora kavics is szinte leküzdhetetlen akadály! Jobb, ha még most visszafordulsz.” A hernyócska azonban nem hallgatott rá, mászott tovább rendületlenül. Meglátta egy szarvasbogár is. „Mire fel ez a sietség? Hova készülsz?” – kérdezte. „A hegy tetejére akarok felmászni, mert mindenképp látni akarom, milyen csodálatos onnan a kilátás.” „Micsoda őrültség!” – szörnyülködött a szarvasbogár. „Számodra lehetetlen megmászni azt a hegyet! Még én se lennék rá képes egész életem során sem, pedig nekem lábaim is vannak.” Ahány állat, bogár csak beszélt a kis hernyóval, mind vagy kinevette, vagy sajnálgatta a szerencsétlent. Senki nem hitte, hogy ilyen vállalkozás sikerrel járhat a részéről. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a kis hernyócska mind nehezebben mozgott. Egy nap megállt, és valamiféle anyagból az egész testét beburkoló takarót szőtt. Olyasmi volt, mint egy jókora hálózsák. A bogarak, kis állatok mind azt gondolták, hogy a kis hernyó belehalt a nagy erőfeszítésbe, és ez a zsák nem más, mint a sírja. Össze is gyűltek, hogy meggyászolják, és még egyszer kipletykálkodhassák magukat arról, hogy milyen őrült, kilátástalan vállalkozásba fogott. Ahogy azonban élénken társalogtak, észrevették, hogy a zsákocska lassacskán mozogni kezd, majd megreped. Először két csáp bújt elő belőle, majd a fej, majd pedig két szép, színes szárny. Még magukhoz sem tértek a meglepetésből, amikor az egész gyönyörű pillangó előbújt a bábból, és rájuk sem pillantva gyors szárnycsapásokkal tovarepült a hegy csúcsa felé.

     A boldogság, ami egy pillanat, egy perc, vagy akár egy nap, egy hét alatt elmúlik, soha nem volt igazi boldogság. Csak egy pillanatnyi jó érzés, elégedettség, egy gyorsan tovaszálló öröm. A boldogság ugyanis itt a Földi életben nem egy állapot, hanem egy folyamat, egy út, amin folyamatosan haladhatunk. Nem véletlenül különbözteti meg a keresztény gondolkodás és szóhasználat a földi boldogságot és az örök boldogságot. Nem mintha nem lenne közük egymáshoz, nagyon is szorosan összefüggenek … mégsem ugyanaz a kettő. Az örök boldogság nem más, mint a mennyei üdvösség, valójában már egy állandó állapot. Célba érés és örökkévaló, teljes élet az Isten Országában. A földön még nem létezik ez a tökéletes boldogság. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne semmiféle boldogság a földi életben. Van, de még nem a célba érés, hanem a cél felé haladás, az értelmes és értékes élet boldogsága. Ha így értelmezzük a boldogság fogalmát, akkor megértjük a látszólagos ellentmondások sorát, amit a Nyolc Boldogságban hallunk. Hogyan lehetne boldog az, aki szegény? Aki sír? Aki üldözést, elnyomást szenved? Ha a földi boldogságot egy útnak, egy folyamatnak látjuk, ami beletorkoll az örök életbe, a mennyei boldogságba, akkor beláthatjuk, hogy ennek az útnak egyes szakaszai igenis lehetnek nehezek, fájdalmasak anélkül, hogy megszűnnénk boldogok lenni. Ehhez azonban az szükséges, hogy az irány helyes legyen: életünk célra tartóan haladjon Isten Országa felé. Nem minden szegénység, nem minden sírás, nem minden fájdalom része ennek az útnak, csakis az, amit a nagyobb jó érdekében, Jézus áldozatával egyesítve fogadunk el, vállalunk fel. Azonban az is igaz, hogy nem mindenféle gazdagság, nem minden nevetés, nem minden gyönyör, evilági siker, hatalom vagy karrier része az igazi boldogságnak, sőt! Lukács evangéliumában nem véletlenül olvashatunk a „boldogságok” mellett párhuzamosan „jajokról”. „Boldogok vagytok, ti szegények – Jaj nektek, gazdagok!” „Boldogok vagytok, akik most sírtok – Jaj nektek, akik most nevettek!” Bármennyire is úgy tűnik itt ebben a világban, hogy inkább azok a boldogok, akik gazdagok, hatalmasok, sikeresek, élménnyel és gyönyörökkel teli életet élnek, ez egyáltalán nem feltétlenül felel meg a valóságnak. Lehet egy emberi élet gyökeresen rossz irányú éppen az által, hogy valaki igyekszik mindig a könnyebb utat választani. Igyekszik elkerülni minden fájdalmat, áldozatot, törekszik megragadni minden élvezetet és gyönyört. Azonban a földi sikerek, a gazdagság kényelme, az apró örömök elmúlnak, és élete végén az örök szenvedés partjain köt ki. Sajnos a gazdagság minden áron való hajszolása sok bűnbe viheti az embert, sok testvért nyomorba dönthet. A hatalom akarása sok erőszakot szülhet. Az élvezetek halmozása sok kárt tehet önmagunkban, más emberekben vagy a természetben. Ha a Jézus által mutatott végső célra szegezzük a tekintetünket és azon az úton járunk, amelyet Ő elénk élt, biztosan találkozni fogunk fájdalommal, veszteséggel, megaláztatással – azonban nem kell félnünk mégsem attól, hogy elveszítjük az örök és teljes boldogságot.