Húsvét IV. Vasárnapja – B év



     Egy édesapa, aki szerette volna, hogy a gyermekei ne legyenek olyan elhamarkodottak az ítélkezésben és a véleményalkotásban, elhatározta, hogy egy kis leckével próbál hatni rájuk. Egymástól több hónapnyi eltéréssel elküldte mind a négy gyermekét abba a távoli faluba, ahol ő megszületett és gyermekkorát élte. Azt mondta nekik: „nézzétek meg azt az öreg gyümölcsfát az egykori házunk udvarán, amelynek az árnyékában sokat játszottam kicsi koromban, és számoljatok be nekem arról, milyennek láttátok!” Az első gyermeke, aki télen nézte meg a fát, ezzel a hírrel tért vissza: „A fa halott, kopasz és ronda.” A második gyermek, aki március elején járt a kis háznál, arról számolt be, hogy a fán zöldellő rügyek bontakoznak, és az élet jeleit mutatja. A harmadik gyermek, aki májusban látogatta meg a fát, ezt mondta: „A fa gyönyörű! Telis-tele van színes és illatos virágokkal!” Végül a negyedik fiú, aki kora ősszel utazott apja gyerekkori szülőházához, ezt a hírt hozta: „A fa ágai roskadoznak az ízletes gyümölcsöktől.” Az édesapa ekkor így szólt gyermekeihez: „Mindannyian igazat mondtatok, de nem a teljes igazságot! Ugyanazt a fát láttátok, de négy különböző állapotában. Ha egy fát nem lehet megítélni egyszeri ránézésre, akkor egy embert még kevésbé! Ha valóban helyesen akartok véleményt alkotni valakiről, akkor végig kell követnetek élete minden egyes szakaszát, türelmesen és kitartóan kell figyelemmel kísérnetek élete egész folyamát.

     Szent János a mai szentleckében örömmel, de egyben aggódással írja az első keresztényeknek: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló!” Vagyis ő nagyon jól tudja, hogy az ember milyen nagymértékben változhat élete során. Gazdagodhat, növekedhet a kegyelemben, de el is vesztegetheti azt. Épp ezért nem elégszik meg azzal, nem könyveli el befejezett sikerként azt, hogy apostoli tevékenysége hatására Krisztushoz tértek és megkeresztelkedtek sokan, hanem továbbra is gondjukat akarja viselni. Atyai szeretettel igyekszik kísérni a hitben való fejlődésüket, figyelmezteti őket a veszélyekre. Ugyanezt a féltő, gondoskodó szeretetet látjuk Szent Pál leveleiben is az általa ismert és szeretett keresztény közösségek felé.

    Ma, Jó Pásztor vasárnapján, a papi és szerzetesi hivatások világnapján a szentírási olvasmányok nagyszerűen elénk tárják az Isten akarata szerint szolgáló lelkipásztorok legfőbb ismérveit. Az olvasmányban Péter apostol bátran megvallja, hogy nincs üdvösség senki másban, egyedül Jézus Krisztusban. Abban a Krisztusban, Akit keresztre feszíttettek, akit elvetettek éppen azok, akikhez ő most beszél. Ha jól belegondolunk, veszélyes szituáció ez, hiszen valamiféle szemrehányásként, nem is burkolt számonkérésként foghatta fel a Pétert hallgató zsidó tömeg ezeket a szavakat. Pétert azonban semmi nem riasztja vissza attól, hogy kimondja az igazságot, hogy megvallja a feltámadott Jézus Krisztust akkor is és ott is, amikor és ahol ez nem kockázattól mentes. Ebből is látszik, hogy ő nem béres, aki önös érdekből pásztorkodik az Úr nyája fölött. Valóban Jézus az első számára, és ez a rettenthetetlen tanúságtétel meg is hozza a gyümölcseit. Újabb és újabb emberek térnek meg Krisztushoz bizonyára azok közül is, akik néhány héttel korábban mg „feszítsd meg”-et kiáltoztak Pilátus előtt. Az első ismérve tehát a jó pásztornak a rendíthetetlen hit Krisztusban és a bátor tanúságtétel, ami ebből fakad. Krisztusnak ez az elsőbbsége minden egyéb szempont fölött azt is megkívánja, hogy a pásztor néha fájdalmas, nem tetsző dolgokat is kimondjon azoknak az embereknek, akiknek az üdvösségéért dolgozik. Azonban ettől sem szabad visszariadni, hiszen sokszor épp erre van szüksége azoknak, akik megtévedtek vagy még nem eléggé erősödtek meg a hitben.

    A szentleckében, amint már láttuk, a folyamatos kísérés, a gondoskodó figyelem fontossága domborodik ki a lelkipásztorok küldetésében. Nem elég az egyszeri jó benyomás, a kezdeti lelkesedés vagy siker! A papnak, szerzetesnek, lelki gondozónak oda kell figyelnie hosszú távon a rá bízottakra. Követnie kell érlelődésüket, fejlődésüket a keresztény hitben és erkölcsi életben, biztatva vagy figyelmeztetve őket éppen aktuális helyzetük, szükségletük szerint. Az igazi szeretet mindig hosszú távú folyamat, hűséget, türelmet, megértést követel.

    Végül az evangéliumban az önzetlen önfeláldozás emelkedik ki, mint a jó pásztor elengedhetetlen tulajdonsága. Az élet odaadása a mindennapok sok kisebb-nagyobb fáradalmában, a kudarcok ellenére is megújuló lelkipásztori buzgóságban. Nem valamiféle másodlagos bérért, hanem a ránk bízottak és saját magunk lelki üdvösségéért küzdünk. Olyasmiért, amit semmiképpen nem nélkülözhetnek, és aminél nagyobbat, jobbat senki sem adhat számukra. Ezzel a felelősséggel és áldozatkészséggel kell dolgoznia minden elhivatott papnak, szerzetesnek, hitoktatónak.

    Imádkozzunk a mai napon még buzgóbban és kitartóbban azért, hogy egyre több ilyen papja, lelkipásztora legyen hazánknak és egyházmegyénknek!