Húsvét V. Vasárnapja – B év



     Egy kis városban, ami szinte semmiben sem különbözött más kisvárosoktól, furcsa dolgok történtek. A gyerekek elfelejtették megírni a házi feladataikat, a tanárok meg elfelejtették számon kérni rajtuk. A felnőttek egyre gyakrabban elfelejtettek bejárni a munkahelyükre. „Mintha elfelejtettünk volna valamit ….” – sorolgatták. De hogy mit, az nem jutott eszükbe. Az utcán elfelejtettek köszönni egymásnak. A férfiak és a nők már nem kötöttek házasságot egymással, nem emlékeztek rá, hogy az mire is való. Akik jeggyűrűket hordtak az ujjukon, azok is csodálkozva méregették a gyűrűt: elfelejtették, miért is húzták az ujjukra annak idején. Amikor hétfő reggel a gyerekek iskolába mentek, a tanítónő megkérdezte tőlük: „Miért nem voltatok tegnap iskolában?” „Hiszen tegnap vasárnap volt! Vasárnap nincsen iskola!” – felelték a gyerekek. „Miért?” – kérdezte a tanítónő. A gyerekek azonban hallgattak. Egyáltalán nem emlékeztek arra, miért is nem kell vasárnap iskolába menni. Közeledett a karácsony. Az emberek fenyőfákat állítottak, gyertyákat gyújtottak – de valójában nem tudták, miért. „Miért szól ez a lágy zene? Miért ég ez a sok gyertya?” – kérdezgették egymást. A választ azonban senki sem tudta. Eljött a húsvét is. Kölnivízzel, szódásüveggel járták a fiúk az utcákat, de fogalmuk sem volt, mire való ez az egész. A lányok hímes tojásokat festegettek, de elfelejtették bárkinek is odaadni. „Valamit elfelejtettünk …. valamit elfelejtettünk ….!” – ismételgették újra és újra a városlakók, de nem jutott eszükbe, hogy mi lenne az. A legfurcsább tekintettel egy nagy épületet méregettek a város közepén, melynek az ajtaját már hosszú évek óta nem nyitotta ki senki. Az épületnek magas tornya volt, a csúcsán kereszttel. Mire való ez az épület? Minek építettek egyáltalán ilyet az őseink?” – hangzott el a kérdés újra és újra, de a válaszra senki sem emlékezett. Egy napon aztán kisebb földrengés rázta meg a várost. Nem okozott károkat, csak egy picit megmozgatta az épületeket. A város közepén álló, magas tornyú épületből furcsa hangok hallatszottak: csengő-bongó hangok, amelyeket sok-sok éve senki sem hallott. Egy idős bácsi, aki ott üldögélt az épület melletti parkban, hirtelen a homlokára ütött: „Hiszen ezek harangok! A harangok! Hát persze, tudom már, kit felejtettünk el! Elfelejtettük az Istent!” Hangos szóval kiabálva járta be a várost: „Az Isten! Istenről feledkeztünk el, emberek! És valóban, egyre több arc derült föl, egyre több szem kezdett csillogni. „Igen, az Isten! Most már eszünkbe jutott!” És hirtelen újra megértették, miért van az ujjukon a jeggyűrű, miért nem kell vasárnap iskolába menni, miről szól a karácsony és a húsvét – eszükbe jutott minden, aminek korábban nem tudták az okát és az értelmét.

     Mennyire hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az Istennel való kapcsolat teljesen elhanyagolható! A hit – ha nem is éppen fölösleges – mindenképp olyasvalami, ami bőven „ráér”, amivel elég lesz öreg korunkban foglalkozni, feltéve persze, ha nem lesz akkor is jobb vagy fontosabb dolgunk! Azután meg csodálkozunk, hogy elvesznek a színek a mindennapjainkból! Hogy nem érezzük ízesnek az életet, hogy értelmét veszti annyi, de annyi minden, amiben korábban örömüket lelték az emberek! Nem értjük, hogy mi tűnt el, miről feledkeztünk meg. Kétségbeesve keressük a létezés értelmét, egyre több kényelmet, élvezetet halmozunk fel, de valahogy mégis üres és szürke minden! Valójában nem csodálkozhatunk ezen, hiszen Isten nélkül az emberi létezés „értelmezhetetlen”, ahogyan szent II. János Pál pápa tanítja. Az ember nem gyökértelenül, minden előzmény nélkül jelenik meg ezen a világon! Nem pusztán saját magának köszönheti a létét. Mindegyikünk élete Istenből forrásozik, az Ő teremtményei, gyermekei, hasonmásai vagyunk. Ha kiszakadunk ebből az életünket adó és tápláló gyökérből, akkor lassacskán eltűnik belőlünk az élet. Hiába próbálunk mások lenni, mint akik vagyunk! Hiába próbálunk belegyökerezni valami másba! Kétségbeesett próbálkozásaink eleve kudarcra vannak ítélve. Pusztulva, lassan elszáradva is csak azt hirdetjük, azt kiáltjuk világgá, hogy Isten gyermekei voltunk, és amióta ezt megtagadtuk, senkivé és semmivé váltunk!

    A jézusi példabeszéd az igazi szőlőtőről és a szőlővesszőkről nem valamiféle szabadon választható lehetőséget tár elénk: ha akarod, te ember, akkor Istenben is gyökerezhet az életed, de ha nem akarod, találhatsz más táptalajt is! Nem! A magtagadhatatlan és kikerülhetetlen tényt közli: csak az Isten szeretetében találunk igazi táplálékot, csak az Ő akaratának megfelelő életforma teheti értelmessé és értékessé a mindennapjainkat. Persze szabadságunkban áll kiszakadni ebből a gyökérből, de semmit sem fogunk találni helyette, ami helyettesíthetné, amit veszítettünk!

   Ezért ne száműzzük hát a gondolatainkból, ne szorítsuk háttérbe, ne állítsuk a sor végére az Istent és a Vele való kapcsolatunkat, mert minden érzésünk, döntésünk és cselekedetünk csak Általa és Benne nyeri el igazi értelmét és célját!