Urunk Mennybemenetele – B év



     A riporter interjút készített a Sorssal, a kiváló bokszolóval. „Ütéseim kemények és kivédhetetlenek!” – mesélte büszkén a Sors. „A bal öklöm ugyanolyan rettegett, mint a jobb! Sorra kiütöttem az Erőt, a Büszkeséget, a Tudást, a Szépséget, az Egészséget – pedig ezek kemény ellenfelek ám! Sőt, még a barátságot és a szerelmet is padlóra küldtem! Nem tudtak hosszasan megállni előttem!” A riporter őszinte ámulattal érdeklődött: „Így tehát senki sincs, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?” A Sors kelletlenül, kissé elhalkult hangon válaszolt: „Nos, meg kell mondanom, hogy egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan képes rá!” A riporter sürgetően kérdezte: „Vajon ki lehet az a bámulatos ellenfél, akit még ön, a kemény Sors sem tud legyőzni?” A Sors alig hallhatóan, szemlesütve válaszolt: „Reménynek hívják”.

    Vajon milyen az a remény, amit a Sors nem képes elintézni? Mire irányul? Szent Pál apostol a szentleckében magasztos szavakkal beszél a keresztények reményéről, ami egy olyan „gazdag és fenséges örökségre irányul”, ami minden képzeletünket felülmúlja. Ha belehallgatunk vagy beleolvasgatunk abba, amit a napjainkban élő emberek fogalmaznak meg reményük tárgyaként, vajon ilyen végtelenül nagy értékkel találkozunk? Legtöbben talán a gazdag, kényelmes életben reménykednek, és a sok pénzben, amire ehhez szükségük lesz. Vannak persze, akik inkább mások csodálatára, elismerésére vágynak, ezért igyekeznek pl. szépek, erősek lenni, jó sportolók, sikeres vállalkozók, nagy tudású professzorok. Ismét mások reménykednek a csodálatos szerelemben, párkapcsolatban, a jó házasságban, családi életben, igaz és hűséges barátságokban. Ezek mind fontos és magasztos értékek, de vajon elégségesek-e ahhoz, hogy az ember élete mindvégig értelmes maradjon? Egy mindenképp közös ezekben az értékekben: az, hogy a földi élethez tartoznak, a földi életet tudják hosszabb-rövidebb ideig megszínesíteni. Szükség van rájuk, de bizony azok közé tartoznak, amiket a Sors ki tud ütni, és előbb-utóbb el is intéz.  Ha ezekben az egyébként fontos, de nem örökkévaló javakban látjuk életünk legfőbb céljait, akkor csalódni fogunk. A Sors kiüti az erőt, a az ügyességet, a szépséget, az egészséget, a tudást, még a barátságot és a szerelmet is. Szabad és kell is ezekben reménykednie az embernek, de kell egy olyan végső, mindent összefoglaló remény, aminek a tárgya túlmutat ezeken, túlnyúlik a halálon is, és így elkerüli a Sors ökölcsapásait.

    Urunk Jézus Mennybemenetelének ünnepe az emberi remény végső, legnagyobb tárgyát, az örök boldogságot, az üdvösség elérését tárja elénk. Jézus azért megy föl az Atya Országába, hogy helyet, sőt otthont készítsen ott számunkra. Mindegyikünk életének beteljesülése csak ez a halálon túlnyúló örök, boldog élet lehet. Ennek lényege pedig nem más, mint a tökéletes, el nem múló szeretet. Hiszen Isten életébe, belső világába lépünk be az üdvösség elnyerésével, ami maga a Szentháromságos szeretetközösség. Ez a mindent felülmúló, legnagyobb érték, a végső cél pedig valójában magába foglalja a többi, kisebb célunkat is. Hiszen a pszichológia egyik alaptétele szerint az ember legfőbb vágya az, hogy szeressen és szeretve legyen. Márpedig aki mások figyelmére törekszik, karriert akar csinálni itt a Földön, az igazából szeretve akar lenni. Aki érvényesülni akar, jól végezni valamilyen tevékenységet, sikereket elérni a munkájában, azt valahol mélyen mozgatja mások szolgálatának a vágya is: valami nagyot akar tenni az emberekért. A barátságban, szerelemben, családalapításban is a szeretetkapcsolat iránti kiolthatatlan vonzódás dominál. Azonban ha mindezt Isten nélkül akarjuk, csak erre a földi életre, akkor bizony megrekedünk félúton: nem teljesül be igazán egyetlen reményünk sem. Látszólag elérünk sok mindent, de el is veszítjük azokat. Ha azonban hiszünk Istenben és az örök életben, és a szeretet útján járva, Istenkapcsolatunkat ápolva el is fogadjuk az örök élet ajándékát, akkor megtapasztaljuk, hogy a legfőbb reményünk beteljesülésével a kisebb reményeink is célba értek! Istenben valahogy a helyére kerül minden, helyére kerül, révbe ér a mi életünk is. A Sors nem tudja kiütni, elragadni, ami igazán fontos nekünk, mert az nem a mi kezünkben, hanem Isten kezében van. Isten kezében, örök biztonságban!