Krisztus Testének és Vérének ünnepe,Úrnapja – B év



      Főként idősebb hölgyekből álló turistacsoport látogatott meg egy indián falut az Amazonas mentén, Brazíliában. Az indiánok egyszerű ágyékkötőkbe öltöztek, nyakukban, fülükben kezdetleges ékszerek. Az egyik hölgy szeme megakadt egy érdekes nyakláncon, amit az egyik harcos viselt. A nyaklánc láthatólag állati fogakból készült. Az asszony megkérdezte, szinte csak úgy magától: „Vajon miből készülhetett az a nyakék?” Az indián azonban tudott angolul, s a hölgy meglepetésére válaszolt a kérdésre: „Krokodilfogakból, asszonyom.” A hölgy meglepődött, de ha már beszélte a nyelvét ez az indián, akkor megpróbált egy udvarias frázissal lezárni a beszélgetést: „Nos, ez maguknál bizonyára olyasmi, mint nálunk egy gyöngysor.” Nem, egyáltalán nem, asszonyom. Egy kagylót bárki szét tud nyitni, hogy kivegye belőle a gyöngyöt.” – válaszolta az indián. Én sokkal nagyobb veszélyt vállaltam és sokkal több áldozatot hoztam ezekért a látszólag értéktelenebb fogakért.

     Az Úrnapi szertartások és körmenet díszessége talán könnyen megtéveszthetné az embert: azt gondolhatnánk, hogy egyfajta külsődleges rítusról van szó csupán, aminek a szemkápráztató pompája kielégíti az ember ünnepélyesség után vágyó lelkét. Azonban az Oltáriszentség ünnepe sokkal mélyebb tartalmat hordoz ennél. A lényeg nem a többnyire nagyon díszes monstrancián, nem a gyönyörűen felvirágozott oltárokon, nem a friss virágszirmokon, a szép ruhákon és zászlókon van, hanem azon a parányi fehér ostyán, amelyet mindez a csillogás és pompa körülölel. Jézus értünk adott testén és vérén, azon a súlyos áldozaton, amit értünk az emberré lett Isten meghozott és folyamatosan megújít. Jézus nem egy kagylót nyitott ki értünk …. hanem valóban véres, húsbavágó áldozatot hozott a kereszten bűneink bocsánatáért. A csillogás, a látványos ünneplés, amivel ilyenkor, Úrnapján körülvesszük az Ő szent Testét, nem a semminek szól, nem valamiféle csekély értékű csecsebecsének, hanem a lehető legtöbbnek, legnagyobbnak, amit valaki megtehet szeretetből másokért: az áldozatként felajánlott életnek.

    Azonban éppen azért, amit számunkra a legméltóságosabb Oltáriszentség jelent, a végtelen értékű áldozatért, Isten szüntelenül felénk áradó kifogyhatatlan szeretetéért, a mi részünkről sem elegendő az év egy napján egy ilyen látványos, színes ünneplésben részesíteni Őt. Ez a mai ünnep csak egyfajta csúcspontja lehet a szüntelen tiszteletnek, amivel körül kell vennünk. Miben áll, miben kellene hogy álljon ez a szüntelen tisztelet? Először is a minél gyakoribb szentáldozás komolyan vételében. Elsősorban az áldozás jelenti azt, hogy elfogadom Jézus értem adott életét, megbecsülöm értem hozott áldozatát. Mennyire érthetetlen azon keresztények magatartása, akik – noha tehetnék – mégsem járulnak gyakrabban a szentgyónáshoz és szentáldozáshoz! Pedig valójában Jézus legnagyobb ajándékait becsülik le ezzel. A másik fontos és szép lehetőség a gyakori szentséglátogatás, az imádság az Oltáriszentség előtt. A szentáldozáson és a szentségimádáson túl azonban szintén elengedhetetlen feltétele az Oltáriszentség méltó tiszteletének a keresztény ember állandó áldozatkészsége. Ha valóban hálásak vagyunk Jézusnak azért, amit értünk tett, ha elfogadjuk az általa kiérdemelt bűnbocsánatot, akkor nekünk sem szabad visszariadnunk attól, hogy szeretetből komoly áldozatokat vállaljunk embertársainkért. Bizony eléggé hiteltelen annak az embernek a vallásossága, imaélete és Oltáriszentség-tisztelete, aki félvállról, szinte rutinból mond nemet minden kérésre. Aki kihasználásnak, jogtalan visszaélésnek gondol minden igényt, amivel az emberek előállnak vele szemben. Az becsüli igazán Jézus adaadott Testét és Vérét, aki maga sem fél sokat tenni másokért, akár egészen húsbavágó lemondásokra is kész, ha a szeretet ezt megköveteli.