Tanévzáró szentmise –



Néri Szent Fülöpről beszélik a következő történetet. Egyszer, mikor Fülöp atya már idős ember volt, egy pap kereste fel őt. Elmondta, hogy van a városban egy szentség hírében álló apáca, aki nagyon sokat imádkozik, önsanyargató életet él, rengeteget böjtöl. „Szeretnénk, ha te is megismernéd, s véleményt alkotnál róla, valóban olyan szentéletű-e, mint az emberek gondolják.” – mondta a pap Fülöp atyának. Néri Szent Fülöp fel is kerekedett, hogy fölkeresse kolostorcellájában az apácát. Amikor belépett hozzá, éppen csak köszöntötte, majd azt mondta: „Nővérem, igen fáj a lábam ebben a nehéz, szűk csizmában, legyél oly jó, és húzd le rólam, hogy kissé megpihentessem sajgó végtagjaimat.” A viseltes, kopott csizma tele volt sárral, Róma koszos utcáinak piszkával. Az apáca felháborodottan utasította vissza a kérést. Fülöp atya szó nélkül kifordult az ajtón, visszatért a szállására, s ezt mondta az ott várakozó papnak. „Nem, atyám! Ennek a nővérnek semmi köze az életszentséghez.”

      Milyen könnyen azt hisszük, hogy a nagy, látványos, jelentős tettek, ritkán elérhető komoly sikerek minősítenek minket! Azok a tettek, sikerek, amelyekért nyilvános elismeréseket kapunk, amikor tömegek tapsolnak nekünk vagy ünnepelnek minket. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elhanyagolni az apró, jelentéktelennek tűnő, unalmasnak számító tetteket, a mindennapos kötelességteljesítés, helytállás tetteit, amelyeket szinte senki nem lát, amelyekért nem kapunk nyilvános dicséreteket. Pedig a jellemünket elsősorban ezek a mindennapos, apró jó tettek alakítják: a hűség, a kitartás bizonyítékai ezek. Ha nem vagyunk hűségesek a kicsiben, a nagyban sem leszünk azok. Ha a hétköznapok kisebb döntéseiben nem mutatjuk meg a szeretetünket, a lelki vagy szellemi nagyságunkat, akkor a nagy döntéseinket is el fogjuk hibázni!

      Vajon tudjuk-e, érezzük-e, hogy a mindennapos kötelességteljesítés, a kis feladatokban történő hűséges helytállás cselekedetei valójában Istennek tett szolgálatok? Az Ő megdicsőítésére történnek! Szent Pál az elhangzott szentleckében arról beszél, hogy olyan ember akar lenni, akiben Krisztus szolgáját, Isten titkainak hűséges gondnokát láthatja meg mindenki. A legkisebb, leghétköznapibb dolgot is olyan szeretettel, felelősségtudattal akarja végezni, mintha magának Istennek tenné a legnagyobb szolgálatot. Erre biztatja olvasóit is, minden kor keresztényeit. Vajon mi így tudtunk-e nekifogni egy-egy házi feladat elkészítésének, egy-egy lecke megtanulásának vagy dolgozat megírásának az elmúlt tanévben? Így álltunk-e hozzá a kapott közösségi feladatokhoz, az iskoláért vagy az osztályunkért meghozandó áldozatokhoz? Igen, bizonyára sokan vannak, akik többnyire képesek voltak erre. Ezért kerül most a tanévzáró ünnepségen kiosztásra számos elismerés, jutalom. Azonban a legfontosabb nem az emberi elismerés, hanem az Istentől kapott elismerés. Ő tudja igazán, ki és hogyan állt helyt. Másrészt Ő az, aki egyben, egészben látja az életünket, s nem csak egy-egy sikeres vagy éppen sikertelen mozzanatot. Isten előtt derül majd ki igazán, kik vagyunk, mennyire is váltunk érett személyiséggé.

    Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy-egy sikeres dolgozatot, jó jegyet, szép év végi bizonyítványt magunk mögött tudva azért még nem vagyunk készen! Nem állhatunk le, mintha minden dolgunkat jól végeztük volna! A gazdag ifjú örök elégedetlenségével kell tovább kérdeznünk: „Mi jót kell még tennem?” Jézus becsüli a gazdag ifjú átlagon felüli teljesítményét, de nem mondja neki azt, hogy ez már elég! Az embernek élethivatása, hogy mind teljesebben kibontakoztassa mindazt a jót és szépet, ami benne rejlik. Ez másoknak is javára válik, de elsősorban mégis önmagának: ő lesz boldogabb, teljesebb, szerethetőbb személyiség! Ne feledjük hát, hogy a nyáron sem állhatunk le Isten és embertársaink felelős, szeretetteljes szolgálatával! Talán más körülmények között, más cselekedetekkel, de ugyanolyan szeretetteljesen és áldozatkészen kell megmutatnunk Isten iránti hűségünket!