Évközi 12. vasárnap – B év



           Egy falu lakosait egy hatalmas tűzokádó sárkány tartotta rettegésben. Senki nem akadt, aki szembe mert volna szállni vele, vagy akár csak valamelyest meg merte volna közelíteni a barlangját. Végül egy kisfiú, aki egyáltalán nem számított a legerősebbnek még a saját kortársai között sem, mégiscsak elhatározta, hogy leszámol a sárkánnyal. Nagyon szerette ugyanis a falubelieket: a rokonait, a szomszédait, és sajnálta őket, hogy szinte ki sem merik dugni az orrukat a házaikból. Ugyanakkor erősen hitt is abban, hogy Isten meg fogja segíteni, nem hagyja, hogy odavesszen. Nekiindult hát, és méterről-méterre közelebb jutott a sárkány szörnyűséges odújához. Útközben vidám nótákat fütyörészett, s százféle módon elképzelte, hogyan is fogja legyőzni a szörnyeteget. Egyszer csak rémséges ordítás harsant fel, és a sárkány odatoppant eléje az útra. Hatalmas volt, mint tíz elefánt egy rakáson. Mérgesen üvöltötte: „Hagyd abba azonnal! Semmit nem gyűlölök jobban, mint a dalt és a muzsikát!” Azzal kitátotta förtelmes száját, és hosszú tűzcsóvát lövellt a fiú felé. Ő azonban időben félreugrott, és elbújt egy nagy szikla mögött. Hevesen dobogott a szíve, de amikor meghallotta, hogy a sárkány döngő léptekkel odébbáll, megnyugodott. „Hát ezt túléltem!” – sóhajtott fel a fiú, és hálás szívvel köszönte meg Istennek a megmenekülését. Rövid pihenés után bátran továbbindult a sárkány barlangja felé, ami hamarosan elő is tűnt a messzeségből. „Mit keresel itt? Ne gyere ide!” – hallotta a fiú hamarosan a sárkány hangját. Valahogy azonban vékonyabbnak és halkabbnak tűnt a hang, mint az előbb. Amikor meglátta a szörnyet, csodálkozva konstatálta, hogy jóval kisebb, mint korábban látta: legföljebb két elefánt nagyságú. „Hogy-hogy ennyire összement ez a sárkány?” – kérdezte magában a fiú. Mivel azonban nem akart a karmai közé kerülni, ismét letért az útról és elbújt a magas fűben. Amikor a sárkány visszafordult az odúja felé, a fiú is elindult, de óvatosan, kúszva-mászva, hogy a vadállat ne vegye észre. Amikor a barlang elé ért, azt látta, hogy egy kisebb tó fekszik a bejárat előtt, s a tóban ott fürdött a sárkány. Most azonban már alig volt akkora, mint egy póni. „Ház ez roppant érdekes!” – csodálkozott el a fiú. Mivel azonban az összement sárkány már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek számára, bátran előbújt a rejtekéből, s kardját kirántva közeledett feléje. Amikor a sárkány észrevette, kiugrott a vízből, s bemenekült a tóparti sziklák mögé. Az elszánt kisfiú elmondott még egy imát, majd gyorsan megkerülte a kis tavat, s bepillantott a sziklák közé. Ott látta reszketni a sárkányt, aki azonban nem volt már nagyobb egy aprócska gyíknál. A fiú nevetve dugta hüvelyébe a kardját, s megkérdezte a sárkánytól: „Ugyan mi a neved, te kis szerencsétlen?” „Félelemnek hívnak.” – sipította vékony hangján a gyíkocska, és már el is tűnt a kövek között.

     Talán semmi nem oltja ki annyira hatékonyan a félelmet, mint a hit. Hit az ügyben, amiért küzdünk. Hit önmagunkban. Elsősorban azonban hit Istenben, a teremtő, gondviselő, szerető Atyában. Nem véletlenül kérdezi a mai evangéliumban is Jézus a vihartól rettegő, kétségbeesett apostolokat: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Tény, hogy a hit – ha valóban igazi – komoly lelkierőt, bátorságot adhat az embernek, legyűrheti a jövőtől, a körülményektől, sőt a haláltól való félelmet is. Persze sajnos nem keveseknek a „haláltmegvető” hitről elsősorban a fanatizmus, a másokat erőszakkal elnyomni akaró terrorizmus vagy az öngyilkos merénylők világa jut eszébe. Nem feltételezhetjük azonban, hogy Jézus ezt a fajta „hitet” kérte számon tanítványaitól. Kérdés, hogy egyáltalán nevezhetjük-e hitnek azt, ami erőszakot alkalmaz, elnyomja mások személyi szabadságát, sőt az emberi élet sem szent számára? Nem, az igazi hitnek, amelyre a keresztények meghívást kaptak, más a természete. Egyrészt valóban megvan benne az Isten iránti feltétlen bizalom és tisztelet, amelyről az olvasmány is beszél. Meglátni Isten akaratát mindenben, a természet létezőiben, a körülményeink alakulásában. Elfogadni döntéseit akkor is, ha azok nehezek, próbára tesznek bennünket, mint az istenfélő Jóbot. Ez a feltétlen bizalom és odaadás azonban nem irányul mások ellen, nem törekszik mások elnyomására. Sőt! Ahogyan a szentleckében hallottuk, „Krisztus szeretete sürget minket” a mások iránti szeretetre. Segít abban, hogy mindenkire új teremtményként tekintsünk, aki újjászületett Krisztusban. Ha az Úr mindenkiért meghalt, függetlenül attól, hogy hisz-e benne vagy sem, akkor a kereszténynek is áldozatkésznek kell lennie azokkal szemben is, akik nem osztják az ő hitét. Nem emberi szempontból, hanem Isten szemével kell tekintenünk embertársainkra. Ha ez a szeretetben megmutatkozó hit lesz úrrá életünkben, akkor legyőzzük azt a félelmet is, amit a fanatikus, erőszakos terroristák nem tudnak legyűrni: a más meggyőződéstől, más világnézettől való félelmet.