Évközi 17. vasárnap – B év



       A már erősen idősödő, egyre betegebb ateista férfit rávette egy hívő barátja, hogy látogassa meg a plébánost és beszélgessen el vele. Azt remélte, hogy öreg korára, halála előtt talán megtér, és Isten helyet ad neki a boldog Mennyországban. Az idős férfi nagy nehezen rászánta magát és becsöngetett a plébániára. Amikor este találkozott hívő barátjával, sugárzó arccal mesélte neki: „Máris megfogott valami a ti vallásotokban! Újra el fogok menni oda, és igyekszem befogadni mindazt, amire a pap tanít.” A másik férfi örömmel, de csodálkozva kérdezte: „Mi az, ami ilyen rövid idő alatt ekkora hatással volt rád? Miféle bölcsességeket mondott neked az atya?” „Ó, valójában semmi különöset. De amikor beléptem az ajtón, akkor épp egy másik emberrel foglalkozott. Azonban amikor én odaköszöntem, rögtön felugrott, kedvesem hozzám sietett, betessékelt egy szobába és kényelmes hellyel kínált, s udvariasan elnézést kért, hogy még 10-15 percet várakoznom kell rá. Mindezt úgy, hogy előtte soha nem látott, és azt sem tudhatta, mit akarok tőle! Én már nagyon régen nem tapasztaltam senkitől ilyen önzetlen figyelmességet és udvariasságot. Ezzel máris megnyerte a bizalmamat.” – felelte az öreg.

     A lélek mélységei felé sokszor egészen egyszerű dolgokon keresztül visz az út. Az Isten szeretetének érintését legtöbbször az emberi szeretet tettein keresztül tapasztalhatjuk meg. A mai evangélium elbeszélését hallgatva vajon észrevesszük-e, hogy Jézus itt valami olyasmit tesz, amire az emberek valójában nem számítottak. Nem kérték, nem várták Tőle, és eszébe sem jutott volna senkinek számon kérni, ha nem történik meg. A tömeg azért követte Jézust, mert Isten igéit akarta hallani Tőle. Lelki táplálékra vágyott, s természetesen ezt is megkapta Jézustól. A Mester azonban meghallja azt is, amit nem mondanak ki. Meglátja azt is, ami mellékesnek, jelentéktelennek tűnik. És segíteni akar ott és abban is, amikor és amiben nem várják tőle. Észreveszi, hogy az emberek éhesek. Elhagyatott helyen vannak, és nincs elég táplálékuk. A lelki igény mellett észreveszi a testi igényeket is, és magára veszi azoknak kielégítését is. Nem más ez, mint egy nem várt figyelmesség, amire ugyanakkor nagy szükség volt. Egyfajta udvarias gesztus, ami elmaradhatott volna, de mivel megtörtént, rendkívüli hatással volt az emberekre. Jézus megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, jóllakatja a tömeget, s ezzel megmutatja, hogy valóban figyel rájuk, valóban fontosak neki azok, akik követik és hallgatják. Nem csupán az Ő saját célját tartja szem előtt, az evangélium hirdetését, ami persze szintén az emberek javát szolgálja. Ez a teljesen váratlan udvarias gesztus ráébreszti az embereket, hogy tényleg fontosak Jézusnak, hogy valóban önzetlenül szereti őket. Ezáltal sokkal nyitottabbá válnak mindarra, amit Jézus szeretne adni nekik. Jézus önzetlenségét az is mutatja, hogy nem fogadja el az emberek által felkínált viszonzást: tudniillik elutasítja azt, hogy királlyá tegyék. Amikor a politikában, választások közeledtével rendszeres eszközzé válik a rászorulók szavazatokért történő etetése-itatása, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne a saját hatalmának, gazdagságának növelése érdekében tegyen ilyen gesztusokat. Érdekesnek és szokatlannak tűnhetett ez akkoriban is, hiszen a római császárok akkor már hosszú ideje hatalmaskodtak az embereken azáltal, hogy kielégítették a tömeg kenyér- és cirkuszéhségét.

     Vajon mi képesek vagyunk-e kilépni saját céljaink, elvárásaink világából az emberi kapcsolatainkban? Észre tudjuk-e venni, hogy milyen állapotban vannak azok, akikhez odalépünk? Hogy valójában mire is van szükségük amellett, amit esetleg mi akarunk adni nekik vagy éppen elvenni tőlük? Tudunk-e igazán önzetlenül figyelni rájuk, ahogyan azt Jézus tette? Ha igen, és ezt a tetteink is bizonyítják, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy az emberek nyitottabbá válnak arra, amit mi akarunk tenni velük és értük. Ha megtapasztalják emberi szeretetünket, akkor az Isteni szeretet áradása előtt is könnyebben kitárják a szívüket.