Évközi 18. vasárnap – B év



         A szüleik hirtelen halála miatt árván maradt egy testvérpár. Korábban is szegények voltak, de a szülők munkája, támogatása nélkül végképp nagy nyomorúságba jutottak. Mikor már napok óta egy falat étel sem jutott a szájukba, nagy bizalommal imádkozni kezdtek a segítő szenthez, Miklós püspökhöz, hogy ne hagyja őket cserben. Valamiképp segítsen rajtuk! Miklós meg is hallgatta a fohászkodásukat, s másnap megjelent a két fiútestvér viskójának kavicsos, köves udvarán. „Mit tehetek értetek?” – kérdezte. Azok így feleltek: „Tégy valami csodát, hogy megmeneküljünk az éhhaláltól és ettől a rettenetes szegénységtől!” Szent Miklós látta, hogy bizony indokolt a kérésük, ezért kinyújtotta ujját, rámutatott néhány nagyobb köre, amelyek ott hányódtak az udvaron, s azok abban a pillanatban arannyá változtak. Az egyik fiú azonnal térdre vetette magát, s lelkendezve elkezdte összekapkodni az arannyá vált köveket. A másik azonban nem követte a testvére példáját. Továbbra is állva maradt, s bizalommal nézett Miklós püspök szemébe. A szent csodálkozva kérdezte: „Te miért nem szeded össze a kincset? Neked nincs szükséged aranyra?” A fiú azonban megfontoltan válaszolt: „Amire igazából szükségem lenne, az a te ujjad!”

     Vajon észrevesszük-e a kisebb, kevésbé fontos ajándékok mellett azt is, amit Isten vagy az Ő egyháza valóban adni akar? Megelégszünk a kevesebbel, sőt azt követeljük, vagy elfogadjuk a többet, a nagyobbat, a boldogítóbbat? A tömeg királlyá akarja tenni Jézust, amikor jóllakatja őket a megszaporított kenyérrel és hallal. Miután Jézus ezt visszautasítja és elrejtőzik, az emberek nagy része nem indul el haza, hanem kitartóan keresi, a nyomában marad. Soha ennyien nem követték korábban a Mestert! Ő azonban nincs lenyűgözve ettől a nagyszerű „eredménytől”, mert nagyon is jól tudja, hogy mi bújik meg a háttérben: „Nem azért kerestetek, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok!” Kissé fájdalmasan jegyzi meg ezt Jézus, utalva arra a veszélyre, ami mindig is a legnagyobbak és leggyakoribbak egyike volt az ember üdvössége szempontjából: az anyagiasságra. Rögtön hozzá is teszi, hogy ő valójában valami többet, értékesebbet szeretne és tudna adni nekik, ha elfogadnák: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, ami megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre! Ezt az Emberfia adja nektek.” Az emberek azonban nem igazán akarják megérteni. „Milyen csodát tudsz tenni?” – kérdezgetik. Majd rögtön hozzá is teszik, hogy milyen csodára gondolnak ők, mit is várnak igazából ahhoz, hogy hajlandók legyenek hinni benne: „Atyáink mannát ettek a pusztában!” Vagyis a fáradság nélküli jóllakás, az ingyen jólét az, amit ők elsősorban várnának. Jézus azonban ennél sokkal többet akar adni: kielégíteni az ember minden vágyát, a legmélyebb boldogságvágyát, szeretetvágyát is. Erre utal, amikor olyan kenyérként mutatja be önmagát, amelyből táplálkozva soha többé nem éhezik meg az ember. Vagyis teljesen és maradandóan csillapítja minden vágyunkat. A tömeg nagy része azonban mégis megreked a kevesebbnél. Az örök üdvösség helyett az éppen aktuális, rövid távú testi vágy kielégítésénél. Nem sokat változott a többség mentalitása azóta sem. Legyen teli a hasunk, teli a zsebünk! Most épp ebből a betegségből gyógyuljunk ki, ne fájjon itt vagy ott, nyerjük el ezt vagy azt a kisebb, de most annyira csábítónak tűnő célt! Legtöbben ezt kérik, ezt várják Istentől, illetve attól, akit vagy amit annak tartanak. Az Olvasmányban is ezt a kicsinyességet, hálátlan szűklátókörűséget látjuk Izrael népe részéről, amikor megfeledkezve Isten korábbi, hatalmas tetteiről és még nagyszerűbb ígéreteiről, már az első kisebb megpróbáltatás hatására visszavágyakoznak Egyiptom húsos fazekai mellé.

     Ugyanígy az Egyháznak és képviselőinek is bőven kijut ezekből a kicsinyes elvárásokból. Sokan igénylik az egyházi oktatást, helyesebben az egyházak által fenntartott iskolák biztonságát, színvonalát, de felháborodnak, ha az ott tanítók valóban a keresztény hitre és erkölcsökre próbálják vezetni a diákokat. Sokan szinte erőszakosan követelik az egyház szociális segítségét a munkanélküliek, hajléktalanok, drogosok, alkoholisták vagy éppen a menekültek irányában, de ha ezeknek a bajoknak az erkölcsi okairól beszélünk, s meg merjük említeni, hogy emberekben van a hiba, hogy megtérésre lenne szükség, az már „illetéktelen beavatkozás a személyiségi jogokba”. A földi élet gazdagsága, kényelme az igen! No de mi az, hogy üdvösség, hogy örök élet? Rövidtávú elégedettség, gyorslejáratú öröm az igen! No de örök boldogság? Az olyan megfoghatatlan ….

    Márpedig Jézus és az Ő egyháza is elsősorban az örök élet örömhírét és az örök boldogság útját hirdeti. Ezt akarja és tudja adni azoknak, akik felismerik, mennyire szükségük van erre az ajándékra! Ne elégedjünk meg a kevesebbel, bátran merjük kérni és remélni Isten legnagyobb, legszükségesebb ajándékát, az üdvösséget!