2015. augusztus 20. – Szent István király ünnepe



     Egy pap sokszor beszélgetett egy fiatalemberrel, aki önmagát meggyőződéses ateistának tartotta. A vitáik hosszadalmasak, ámde terméketlenek voltak. A fiatalembert nem lehetett meggyőzni, hogy utat engedjen életében a vallásosságnak. Egy alkalommal egyik beszélgetésük végén a pap kikísérte a fiút az autójához, és éppen integetett volna neki búcsúzásképp, amikor csodálkozva látta, hogy a fiatalember keresztet vet, mielőtt beindítaná az autót. „Hát te meg mit csinálsz?” – kiáltott rá. „Nem győzöd hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem hiszel Istenben, Jézus Krisztust még csak valós történelmi személynek se tartod, most meg keresztet vetsz az autóban?” A fiú erre hangosan felnevetett: „Dehogy vetettem én keresztet! Félreértetted a mozdulatomat! Mindig így szoktam elindulni. Egy érintés a homlokomra: Nem felejtettem el semmit? Egy másik a hasamra: Jóllaktam, tele a pocakom. Azután egy mozdulat a bal felső zsebemhez: a pénztárcám itt van. Majd végül a jobb felső zsebemhez: a jogosítványt sem hagytam otthon. Minden rendben van, mehetünk!”

      A kereszt az egyik legrégebbi, folyamatosan használt és tömegek által tisztelt jelkép. Sokak számára nagyon sokat jelent. Ugyanakkor talán soha nem volt jelkép, amit ennyien és ennyiszer elárultak volna vagy meggyaláztak volna.

     Elárulja, meggyalázza a keresztet és magát Jézus Krisztust az, aki a saját életére, elképzeléseire, terveire akarja „ráhúzni, ráfeszíteni” a keresztet, vagyis aki csak álarcként használja a vallásosságot. Fel akarja használni eszközként a hitet vagy mások hitét, esetleg az egyházat arra, hogy igazolja saját elképzeléseit, alátámassza terveit, érdekeit, szentesítse sokszor hibás, netán zsarnoki és bűnös döntéseit. A keresztet azok viselik igaz módon, akik engedik a maguk életét ráfeszíteni a keresztre, vagyis belesimulnak Isten akaratába, egész életüket bizalommal az Ő kezébe helyezik. Terveiket, elképzeléseiket Vele beszélik meg imádságban, törvényeit követve döntenek, és Neki adnak hálát mindenért, nem saját dicsőségüket keresik.

    Szent István király ilyen ember, ilyen államférfi volt. Ő nem politikai vagy gazdasági érdekből vette fel a keresztséget. Apja, Géza fejedelem még inkább a keresztet feszítette rá a saját elképzeléseire. Ő elsősorban nemzete jól felfogott érdekét látta a keresztény vallás terjesztésében. Nem is volt a szíve mélyéig meggyőződéses hívő. Istvánról azonban már nem állíthatjuk ezt. Ő nevelőjének, Szent Adalbertnek hatására valóban szíve közepébe állította Jézus személyét és evangéliumát. Tettei, a legendákban megőrzött cselekedetei mutatják, hogy nemcsak színleg, nagy ünnepeken vagy a nyilvánosság előtt viselkedett keresztényként, hanem a legapróbb, legtitkosabb döntéseit is meghatározta a hite. Sokszor akkor is krisztushívőként döntött és cselekedett, amikor a rövidtávú érdekek éppen mást kívántak volna, amikor a tömegek tetszését nem lehetett ezzel elnyerni. István király tényleg önmagát, saját életét feszítette rá Jézus keresztjére, keresve az Ő akaratát mind egyéni élete, mind nemzetének élete, jövője tekintetében. Ez a hiteles, teljes egyéniségét átható kereszténység tette lehetővé, hogy olyan szilárd államszervezetet és egyházat alapítson, amely kiállta a sokszor nagyon is erős történelmi viharokat.

     A kereszt és a kereszténység elárulásának, eszközként vagy álarcként való használatának kísértése ma sem csökkent. Sokszor találkozunk vele a politikában, a gazdasági érdekek alátámasztásában, de az egyes emberek bűneinek, meg nem bánt gonoszságainak elpalástolásában is. Azonban ha igazi jövőt akarunk önmagunknak és nemzetünknek, családjainknak, gyermekeinknek, akkor követnünk kell Szent István első királyunk példáját. Nem szabad a keresztet annak valódi értelme és mélysége nélkül magunkra hánynunk, mert ez nem adja meg nekünk azt az erőt, türelmet, kitartást és szeretetet, amit csak Krisztustól kaphatunk. Önmagunkat kell ráfeszítenünk Jézus keresztjére, akaratunkat kell egyesítenünk Isten akaratával. Nehéz, sokszor fájdalmasnak tűnő döntéseket is meg kell hoznunk Isten törvényeit követve, de a jövő majd igazolja, hogy egyéni és közösségi életünk építménye éppen ezáltal válik szilárddá.