Évközi 21. vasárnap – B év



       Néhány halász vízre tolta a bárkáját, csakúgy, mint majdnem minden nap, hogy halásszon a tengeren. Jó mélyen beeveztek a parttól a vízbe, s kivetették a hálót. Ahogy csöndesen várakoztak, egyszer csak óriási ütést éreztek a csónak alján. Rémülten látták, hogy egy hegyes, vastag ágra futottak rá, amit a hullámok sodortak be a tengerbe, és sajnos nem vették észre időben. Az ág átlyukasztotta a bárka alját, és már szivárgott is befelé a víz, egyre gyorsabban és intenzívebben. A halászok kétségbeesetten ragadtak a kezükbe minden eszközt, amivel csak ki tudták merni a vizet, s amíg ketten minden erejükkel kifelé eveztek, a többiek elkezdték vadul lapátolni a sós habokat vissza a tengerbe. Azazhogy nem mindegyikük. Egyik halász, a többiek óriási megrökönyödésére befelé merte a vizet, a tengerből a csónakba. „Mit csinálsz, te őrült! Kifelé hányd a vizet, ne befelé! Meg akarsz ölni minket??” – üvöltöttek rá a társai. A halász azonban továbbra is rendületlenül merte a vizet a csónakba, s közben csak ennyit mondott: „Engem a szüleim arra tanítottak, hogy mindig álljak az erősebb mellé!”

     Biztos, hogy mindig jó stratégiának bizonyul az erősebb, illetve a látszólag erősebb mellé állni? Noha ez egyáltalán nem így van, sajnos mégis azt látjuk, hogy a tömeg sodrásának, a csordaszellem nyomásának rendkívül nehéz ellenállni. Sokan meg sem próbálkoznak vele. Még akkor sem, ha egy kis utánagondolással kikövetkeztethető lenne, hogy a csorda nem éppen a jó irányba vonul. Nagyon nehéz hűségesnek lenni a legalapvetőbb értékekhez is, ha körülöttünk túlságosan sokan hagyják el, vetik el ezeket az életükből.

      Az olvasmányban Józsue fölteszi a kérdést az éppen csak letelepedett Izrael népének: „Kiknek akartok szolgálni? Azoknak az isteneknek-e, akiknek atyáitok szolgáltak Mezopotámiában, vagy az amoriták isteneinek, akiknek most a földjét lakjátok?” Ugyanakkor ő kinyilvánítja hűségét az igaz Isten iránt: „Mi, én és a házam népe, az Úrnak szolgálunk.” Tudni kell, hogy az ókorban a legtöbb nép valós istennek tartotta a többi nép isteneit is. Sőt, általában úgy gondolkodtak, hogy minden egyes területnek, országnak megvannak a maguk istenei, akik ott uralkodnak és befolyásolják az emberek sorsát. Ezért hát egyáltalán nem volt ritka, hogy ha egy-egy törzs vagy népcsoport átköltözött egyik helyről a másikra, akkor átvette annak az országnak, az ott élő népeknek az isteneit. Már csak azért is, mert így sokkal könnyebb volt szövetséget kötni a korábban ott lakókkal, netán összeolvadni velük. Még az isteneik, vallásuk mellett elkötelezettebbnek számító nemzetek is legalább annyit megtettek, hogy beemelték az általuk elfoglalt föld isteneit a saját pantheonjukba, s tisztelni kezdték őket a saját isteneik mellett. Ezért hát egyáltalán nem volt költői Józsue kérdése: a kísértés igenis nagy volt arra, hogy Izrael fiai a számukra idegen bálványok szolgálatába szegődjenek, mint ahogy ez sajnos a következő nemzedékek életében meg is történt. Azok azonban, akik Józsuéval együtt elfoglalták az Ígéret Földjét, még jól emlékeztek az Úr hatalmas tetteire, amelyeket értük és velük művelt. Ők még tanúi voltak az Úr csodáinak, segítő szeretetének, ezért ők is kinyilvánítják hűségüket Istenük, az Úr iránt. Nem térnek a bálványok imádására. Azonban gyermekeik és unokáik már nem maradtak hűségesek, őket már elfordította az igaz Istentől a környékbeli népek, törzsek nyomása, ahogyan a Bírák Könyvében újra és újra olvassuk. Nem voltak elég erősek és kitartóak.

      Az evangéliumban szintén azt látjuk, hogy az eucharisztiáról szóló beszéde miatt sok zsidó, aki addig követte Jézust, elfordul tőle. Valószínű, hogy itt is beindul a tömegvonzás törvénye: eleinte csak néhányan háborognak - „Kemény beszéd ez! Ki hallgatja?” – azután azonban egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk. Végül olyan sokan fordulnak el tőle, hogy Jézus fájdalmas hangon megkérdezi apostolait, legszorosabb baráti körét is: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Az apostolok azonban Péterrel az élen kinyilvánítják hűségüket. Ehhez azonban kellett az a személyes közelség, amit Jézussal megéltek, az a sok-sok közös élmény, ami kiépítette bennük a meggyőződést: „Mi hittünk, és tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje.”

     Hogyan lehetséges hát hűségesnek maradni a tömegek nyomása ellenére is hitünkhöz, erkölcsi értékeinkhez, legalapvetőbb emberi kapcsolatainkhoz, közösségeinkhez? Hangsúlyozom, hogy hűségről beszélni valójában csak a már felismert, elsajátított értékekkel kapcsolatban lehetséges, vagyis amikor egy személy már önállóan, belső meggyőződéssel mondott igent egy-egy értékre: vallásra, emberi kapcsolatra, hivatásra stb. Vagyis ahol a hűtlenség már valóban árulást jelent saját magunkkal szemben is! Nem elég a hűséghez, ha csak elhatározásokat teszek a szívemben, vagy a szavaimmal hangoztatom a kitartásomat! Milyen sokan fogadkoznak, hogy hisznek ők Jézusban attól, hogy nincs idejük templomba járni, sőt már imádkozni sem. Hogy szeretik ők a férjüket-feleségüket, gyerekeiket, ha momentán nincs is néhány szabad percük sem számukra a munkás hétköznapok során! Hogy megőrzik ők a magyarságukat, nyelvüket, kultúrájukat akkor is, ha külföldre költöznek és ott is kívánnak maradni a jobb megélhetés érdekében stb. stb. Azonban ahogyan a szentírási példák és az emberi történelem számtalan tanúsága mutatja, az ilyen szóban történő hűség-nyilatkozatok, még ha őszintén mondják is őket, nem állják ki a csordaszellem sodrását. Az igazi hűség nem szavak és belső elhatározások szintjén marad: hűségesnek kell lenni konkrét cselekedetekhez, rendszeresen ismételve azokat. Hűségesnek kell lenni konkrét kapcsolatokhoz, rendszeresen ápolva azokat a találkozások, beszélgetések, kölcsönös segítségnyújtások által. A vallásban jelenti ez elsősorban az ünneplést, amelynek során ismét és ismét felelevenítjük, nem hagyjuk a feledés homályába veszni Isten értünk végzett nagy tetteit, számunkra adott jelentős ajándékait. Jelenti a rendszeres imádságot, az Istennel való beszélgetést, életünknek beletagozódását az Ő életébe. Jelenti a hívő közösséggel való kapcsolat állandó ápolását a rendszeres összejövetelek, közösségi alkalmak révén. Ha ezek elmaradnak, hosszabb távon hazugsággá válik a kimondott szó, amivel a hitünket akarjuk bizonygatni. Az emberi kapcsolatok vagy a hivatásban való kitartás területén is a konkrét tetteken, azok gyakoriságán, rendszerességén van a hangsúly. Ha túl hosszú időre elhagyunk valakiket, ha túl gyakran hanyagolunk el találkozásokat, beszélgetéseket, megszokott cselekedeteket, akkor ezek helyét kitölti más: másokkal való találkozás, más tettek, más szavak, más emberek. Innentől kezdve ezek lesznek nagyobb hatással reánk, és nem csodálkozhatunk, ha előbb-utóbb érzelmileg is eltávolodunk mindattól, akire, amire korábban igent mondtunk.

    Ha tehát valóban értéknek ismertük fel az életünkben keresztény hitünket, egyházunkat, ha valóban fontosak számunkra az emberek, akiktől annyi mindent kaptunk, ha tényleg elköteleztük magunkat a hivatásunk gyakorlásában, akkor tartsunk ki azokban a tettekben, szavakban, amelyek hozzájuk kötnek minket, s tudjunk nemet mondani más tettekre, szavakra, gyakorlatokra akkor is, ha a tömeg nyomása el akarna sodorni minket!