Évközi 24. vasárnap – B év



       A teremtés után néhány nappal a galamb odatotyogott esetlen kis lábain a Teremtő Isten elé, és panaszosan kifakadt: „Uram, Teremtőm! Szörnyű sorsom van ebben a szép kertben, amit Te alkottál! Ugyanis egy gonosz tekintetű, nagy fekete macska állandóan a nyomomban somfordál, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elkapjon és széttépjen! A macska gyors és ügyes! Én viszont nem tudok elmenekülni előle ezekkel az apró lábakkal! Ráadásul nekem csak kettőt adtál, neki meg négyet.” Isten elgondolkodva nézte a galambot, majd azt mondta: „Rendben van, segítek rajtad.” – és azzal két nagy, fehér szárnyat teremtett a galambra. Másnap a galamb újra ott toporgott a Teremtő trónja előtt, és még sírósabb hangon panaszkodott: „Uram, Istenem! A helyzetem csak romlott tegnap óta! A macska még mindig üldöz, én meg lassú vagyok! Ráadásul a hátamra teremtetted ezt a két nagy szárnyat is, most még ezeket is cipelnem kell! Olyan esetlenek és ormótlanok, beleakadnak mindenbe!” A Teremtő Isten erre elnevette magát: „Ostoba kis galambom! A szárnyakat nem azért adtam neked, hogy azokat valamiféle teherként cipeld, hanem hogy repülni tudj velük, és a magasba emelkedj, amikor csak a szükségét érzed!”

       Észre tudjuk-e venni a lehetőséget valamilyen teherben, problémában, amivel szembesülnünk kell? Tudjuk-e keresni és meg tudjuk-e látni a jót a szenvedésben, a fájdalomban is? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Istennek csak olyasmihez lehet köze az életünkben, ami szép, ami vidám, ami örömteli és élvezetes. Ha valami feszültség vagy gond adódik, ha meg kell harcolnunk valamivel, esetleg bajok, szenvedések érnek minket, azok biztos, hogy nem összeegyeztethetők Isten akaratával. Épp ezért az a legjobb stratégia, ha elbújunk a gondok elől, ha nem oldjuk meg a problémákat, ha keservesen panaszkodunk minden szenvedés miatt, és a lehető legrövidebb úton megpróbálunk elmenekülni minden nehézség és fájdalom elől. Hiszen Isten nem akarhatja, hogy bármi rossz is érjen bennünket, vagy netán a szeretteinket! Valóban így van ez?

    Tény, hogy Isten nem akarja létrehozó, teremtő módon a rosszat! Vagyis nem ő hozza létre, nem Ő bocsátja ránk a szenvedést vagy a gondokat. Mindenféle baj és nyomorúság, betegség és fáradtság az emberi bűnök következtében jelent meg a világon. Azonban Isten Jézus Krisztusban felvállalta, magára vette a szenvedést, a bűnök következményeit. Belebocsátkozott a szenvedésbe, önként, szabadon. Vagyis ha nem is létrehozó módon, de valamiképpen akarja a szenvedést, meg akar küzdeni vele, le akarja és le is tudja győzni. A benne hívőknek sem ígér a kereszttől mentes életet, sőt követésének feltételeként hirdeti meg a kereszthordozást. Nem igaz tehát, hogy kifejezetten ellenkezne Isten akaratával minden teher, amit hordoznunk kell, minden baj és nyomorúság, ami érhet bennünket. Azonban ahogyan Jézus életében, úgy a mi életünkben is lehet a szenvedés, a küzdelem a szeretet eszközévé és jelévé. Lehetőséggé lehet számunkra, amely által önmagunk fölé emelkedhetünk, többek lehetünk.

      Ezt látjuk a mai szentírási olvasmányokban. Izaiás próféta Isten segítségéről beszél, miközben vádolják, ütlegelik, leköpdösik. A szenvedést az Isten melletti tanúságtételként éli meg, és tudja, hogy az Úr minden látszat ellenére vele van, mellette áll. Tudja, hogy ügye győzedelmeskedni fog, még akkor is, ha az emberi szem egyértelműen őt látja vesztesnek, az őt érő fájdalmak, megaláztatások hatására. Jézus pedig az evangéliumban szokatlan keménységgel rója meg Pétert, szinte a Sátánnal azonosítja őt, amikor Péter le akarja beszélni a megváltó szenvedésről, amikor összeegyeztethetetlennek tartja a Messiás küldetését a dicstelen kereszthalállal. Pedig Jézus éppen szenvedése és halála által győzi le a rosszat, s teszi lehetővé számunkra is az örök boldogság elnyerését. Nekünk sem szabad elmenekülnünk életünk terhei, problémái elől! Vállaljuk fel jézusi lelkülettel azokat a szenvedéseket, amelyek osztályrészünkül jutottak, főleg, ha ezeket a mások iránti szeretetünk, elkötelezettségünk eszközévé tehetjük! Így a szenvedés – noha látszólag lebénít vagy korlátoz – mégis önmagunk fölé emel bennünket, értékesebb személyiséggé tesz.