Évközi 25. vasárnap – B év



         Egy enyhébb szellemi fogyatékossággal élő gyerekeket gondozó otthonban házi olimpiát rendeztek. Különböző könnyedebb sportágakban mérhették össze erejüket a gyerekek, akik nagy izgalommal készültek a versenyre. Élvezték a sok ember jelenlétét, szülőkét, nevelőkét, akik eljöttek, hogy megtekintsék a versengést. Elérkezett a kétszáz méteres futás ideje. A jelentkezők sorba álltak a rajtnál, majd amikor megadták a jelet, teljes erejükből nekilódultak a futásnak. Az elöl loholó fiúk egyszer csak fájdalmas kiáltást hallottak a hátuk mögül. Szinte egyszerre álltak meg és fordultak hátra. Az egyik futó elesett, megütötte a lábát, lehorzsolta a könyökét, a térdét. Hiába próbált felemelkedni, saját erejéből nem sikerült. A többiek azonban nem hagyták ott a földön fekve. Valamennyien odasiettek, felsegítették, s ketten két oldalról belekaroltak. A többi futó pedig szintén összekapaszkodott, s szépen, egyszerre, egymásba karolva sétáltak be a célba. A nézők először csak döbbenten nézték a jelenetet, majd óriási tapsviharban és ujjongásban törtek ki.

    Vajon miért annyira fontos kérdés az emberek számára az, amiről a mai evangélium szerint az apostolok is vitatkoztak az úton: tudniillik, hogy „Ki a legnagyobb közülük?”  Miért szeretjük annyira másokhoz hasonlítgatni magunkat? És persze győztesként kihozni magunkat ebből a hasonlítgatásból …. Korunk rohanó és könyöklő mentalitása különösen is kedvez ennek a szerencsétlen versenyszellemnek. A piacgazdaság és a kapitalista gondolkodásmód persze pozitívan igyekszik bemutatni, sőt gerjeszteni ezt a versengést. Képviselői szerint csak jót tesz az emberiségnek, ha sokan akarnak különben lenni a másiknál, ha sokan igyekeznek megelőzni az átlagemberek szürke tömegét valamiben …. főleg persze a munkában és az anyagi javak termelésében, fölhalmozásában. Mintha a kérdést mindig így tennék föl az emberek: „Miben vagyok jobb, miben lehetek jobb mint mások?” Azonban ami igazán aggasztó az az, hogy sajnos a kérdésfeltevés előjele legtöbb esetben megváltozik. Inkább így hangzik el: „Miben rosszabb, miben gyengébb nálam a másik? Milyen hibája, fogyatékossága van, amit kihasználhatok, ami által én többnek, jobbnak látszhatok?” Ez a fajta versengés azonban nem segíti előre az embert, inkább hátráltatja a fejlődést, a süllyedésnek, a hanyatlásnak kedvez.

     A mai olvasmányban tipikus a „gonoszok” magatartása, akik árgus szemmel figyelik a jókat, minden szalmaszálat készek az útjukba tenni, hogy azok elbukjanak rajta. Azt gondolhatnánk, hogy a jobb életre törekvő emberek hamarabb és könnyebben észreveszik a gonoszságot másokban, megbotránkoznak rajta, szóvá teszik, felfedik. Pedig ennek éppen az ellenkezője a jellemzőbb: a jó emberek nem különösebben akadnak fenn a gonoszságon. Nem figyelik gyanakodva embertársaikat, hogy a legkisebb rosszat is észrevegyék és kipellengérezzék. Ők éppen eléggé el vannak foglalva azzal, hogy a jót tegyék, hogy „építsenek és ültessenek”. Éppen a gonoszokra, az alattomos, rossz szándékú emberekre jellemző, hogy nagyítóval keresik a rosszat azokban, akik különbek náluk, hogy mindenképp meg akarják keresni a gyenge pontjaikat, óhatatlan hibáikat. Ha pedig nem találnak különösebb kivetnivalót, hát gyártanak. Ugyanis ezzel a módszerrel próbálják igazolni magukat, tudniillik, hogy nem is olyan rosszak ők, vagy legalábbis nem rosszabbak másoknál. Azonban ez a módszer – amellett, hogy árt másoknak – őket magukat is hátráltatja abban, hogy felnőjenek a náluk különbekhez, vagy hogy a bennük is jelenlévő jót még teljesebben kibontakoztassák.

      Figyelemreméltó kontraszt, hogy Jézus, Aki soha semmi rosszat nem tett, aki egyedül volt igaz minden emberek között, a gyengeségéről, sebezhetőségéről beszél, miközben tanítványai a nagyságukat ecsetelgetik egymásnak. Elmondja, hogy az Emberfia szenvedni fog, elbukik, ellenségei kezére kerül, akik megölik. A sok nagyzoló és dicsekvő között egyedül Ő, az igazán nagy és dicső baktat az úton úgy, hogy gyengének, elesettnek ismeri el önmagát. Miért? Éppen azért, hogy közösséget vállalhasson velünk, velünk, akik igazán gyengék és elesettek vagyunk. Ő az, Aki kiüresítette önmagát és a szolga alakját vette fel. Noha gazdag volt, szegénnyé lett. Alázattal felvállalta a mi elbukottságunkat. Nem futott be előttünk és nélkülünk a célba, hanem felkarolt valamennyiünket, és támogatva minket velünk együtt akar belépni a boldog örökkévalóságba.

   Nem szabad tehát nekünk sem azt kérdezgetni, másokhoz hasonlítgatva magunkat, hogy ők miben is rosszabbak nálunk! Inkább a jónak a csíráit észrevéve mindenkiben, erőnket azzal kell megmutatnunk, hogy felkaroljuk és segítjük őket!