Évközi 26. vasárnap – B év



     Egy nyolcadikos fiú egyik reggel karikás szemmel, gyűrött arccal, a gyomrát fájlalva ült be padtársa mellé az iskolapadba. „Hát te hogy nézel ki?” – kérdezte a padtárs. „Mint akit kicsavartak és összerugdostak! Mi történt veled?” „Jaj, ne is beszéljünk róla!” – válaszolta a betegnek látszó fiú. „Tegnap kíváncsiságból elmentem a kocsmába, és ott ragadtam fél éjszaka.” „Ugyan miért mentél oda?” – érdeklődött a másik. „Csak kíváncsiságból. Apám ezerszer elmondta, hogy ne menjek oda, mert a kocsmában csak olyasmit látok, ami nem való nekem! Hát én már csak dacból is elmentem!” „Na és mit láttál, ami nem neked való?” – kérdezte a padtárs. „Az apámat.” – válaszolta a fiú szemlesütve.

    A „megbotránkoztatás” kifejezés az elbotlani, megbotlani szóból ered. Azonban olyan megbotlásra, elesésre utal, amikor azt valaki másnak a szándékos hibája, akarattal odahelyezett csapdája okozza. Például amikor valaki botot lök egy száguldó biciklis küllői közé, vagy kiteszi a lábát egy sietősen haladó másik ember útjába. Mennyire elítéljük, ha valaki úgy lesz baleset áldozatává, hogy nem ő volt a hibás! Ha pl. valaki belehal egy autós ütközésbe, holott a másik autó sofőrje követte el szándékosan a szabálysértést, és lám, mégis ő az, aki karcolásokkal megúszta, míg az ártatlant zsákban kellett elvinni onnan! Érdekes, mégis mennyire könnyen elsiklik az emberek közvéleménye a lelki megtévesztés, az erkölcsi megbotránkoztatás sokszor előforduló esetei fölött! Pedig ilyesmire hatványozottabban többször akad példa. Azonban itt az elbotlás, az elhasalás talán nem olyan látványos, és nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Pedig attól még nem kevésbé veszélyes! Sajnos legtöbbször érzéketlenül siklunk el a gyermekek, a még könnyen alakítható serdülők, vagy úgy általában az emberek nevelésével, alakításával kapcsolatos felelősségünk mellett. Annyira eltúlozzuk a saját szabadságunkat, önkifejezésünk, hamis önmegvalósításunk lehetőségeit, hogy nem figyelünk oda eléggé, azokra a „szabad, vagy inkább szabados megnyilvánulásainkra” amelyekkel bizony ártunk másoknak! Mennyien káromkodnak, trágárkodnak minden lelkiismeretfurdalás nélkül a gyermekeik és mások gyermekei előtt! Mennyien néznek, hallgatnak erőszakos vagy ízléstelen műsorokat olyanok társaságában, akik számára ezek még egyáltalán nem emészthetők. Mennyien visznek bele hazugságba, csalásba, lopásokba fiatalokat egy-egy rosszul értelmezett barátság, bandaszellem nevében! Csak hogy a leggyakoribbakat soroljuk …. Korunk társadalmának eltúlzott és félreértelmezett egyéni szabadsága újra és újra feszegeti, sőt ledönti a másokért vállalt felelősségünk korlátait. Szinte halljuk, ahogy rendszeresen ismételgetik sokan Káin rettenetes szavait: „Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?” Isten válasza azonban ma is ugyanaz: „Testvéred vére felkiált hozzám a Földről.” Nem véletlen, hogy Jézus szokatlanul kemény szavakkal figyelmezteti követőit a megbotránkoztatás veszélyére: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” Ezekkel a szinte ijesztő képekkel arra akar rádöbbenteni minket, hogy egyáltalán nem vehetjük félvállról az embertársainkért vállalt felelősséget! Nem szabad elhinnünk az individualista és szabados felfogású társadalomnak, hogy semmi közünk egymáshoz! Hogy mindenki élhet a maga elgondolása szerint, és hogy nem vagyunk hatással, sőt nem is szabad hatással lennünk egymás lelki, erkölcsi fejlődésére. Nagyon is hatással vagyunk! Akár szabad, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Teljesen biztos, hogy a legtöbb bűn és megrögzött rossz szokás az egyes emberek életében nem mások rossz példája, félrevezető magatartása nélkül következik be vagy szilárdul meg!

     Természetesen nem állítható, hogy minden rossz behatás, negatív példa kiküszöbölhető a környezetünkből, vagy gyermekeink környezetéből. Még az is irreális állítás lenne, hogy mi magunk mindig képesek lennénk uralkodni a szavainkon, tetteinken, elkerülve mások megbotránkoztatását. Azonban ilyenkor el kell ismernünk a bűnünket, egyértelművé kell tennünk, hogy nem ezt akarjuk, nem ilyenek akarunk lenni! Bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik csalódtak bennünk, s meg kell próbálnunk helyrehozni a hibát. Még a legkisebb gyermek is képes észrevenni és valamiképp helyretenni a különbséget aközött, ha valaki olykor elesik, illetve aközött, ha már minden gátlás és lelkiismeret nélkül, megrögzött szokásként gyakorolja a rosszat. Ha a jó példánk nagyobb súllyal, többször van jelen a ránk bízottak életében, mint a rossz, akkor számíthatunk arra, hogy inkább a jó irányba terelgetjük őket is, semmint a rosszba.