Évközi 30. vasárnap – B év



     Egy többlakásos társasház egyik konyhájában felrobbant egy teli gázpalack. Hatalmas robajjal vetette szét a konyhát, faldarabok, deszkák, gerendák röpültek, majd óriási lángnyelvek csaptak föl. Istennek hála, a lakásban éppen nem tartózkodott senki, de a tűz gyorsan továbbterjedt a többi lakásra is, amelyekben bizony szorultak benn emberek. A tűzoltók rövid időn belül a helyszínre értek, s míg néhányan óriási fecskendőkkel nekiálltak a tűz oltásának, a többiek a házban rekedt embereket kezdték kimenekíteni. Közben lenn az utcán egy férfi kiáltozott folyamatosan segítségért. A lába beszorult egy nagy, lezuhant gerenda alá, de látszólag nem esett nagyobb baja. Csak éppen egyedül nem tudta a gerendát leemelni a lábáról. A tűzoltók kutyafuttában rápillantottak, de amikor látták, hogy nincs komolyabb probléma, nem akarták az időt vesztegetni, hanem az életveszélyben lévő lakókat mentették inkább a tűzből. A férfi azonban hangosan jajveszékelt és türelmetlenül kiáltozott segítségért. A tűzoltók egyike-másika megvetően oda is szólt neki: „Hát ez aztán bátor, férfias magatartás!” Vagy „Vegye már észre, hogy más emberek nagyobb bajban vannak magánál! Várja ki a sorát, maga nincs életveszélyben!” A panaszkodás azonban nem csitult. Végül, mikor már minden ablakból integető, fuldokolva köhögő vagy kiáltozó, bent szorult lakost lehoztak, két tűzoltó odament a beszorult lábú férfihoz is, és leemelték róla a gerendát. Csodálkozva látták, hogy a férfi, amennyire csak zúzódott lába engedi, elkezd rohanni az égő ház felé. A tűzoltók hinni sem mertek a szemüknek. Mikorra utánafutottak volna, már berohant a füstölgő, lángoló lépcsőházba. Egy perc múlva azonban ki is jött, szinte már az utolsó pillanatban. Vállán egy idős férfit cipelt. A tűzoltók ledöbbenve bámultak. A férfi, mikor odaért, lefektette a gyorsan előkészített hordágyra az öreget, és csak annyit mondott. „Ő a szomszédunk. Nem tudott volna segítségért kiáltani, mert nemcsak mozgássérült, hanem süketnéma is. Egy kis eldugott külön szobácskában éldegél. Ezért nem vehették őt észre.”

      Vajon egy ember, aki hosszan tartó, súlyos bajból, szenvedésből szabadult meg, vagy fájdalmas, bénító betegségből épült fel, hogyan fogja fel ezt az eseményt? Valamiféle váratlan szerencseként, ami egyedül neki szól, és feljogosítja arra, hogy végre élvezhesse jobban és teljesebben az életet? Hogy végre megtehessen sok mindent, amire korábban nem volt képes? Vagy esetleg lehetőséget lát benne arra, hogy másokat hatékonyabban  segítsen? Netán jelként fogja fel örömteli gyógyulását vagy szabadulását, hogy lám, van még valami komoly küldetésem, feladatom a világban, amit majd számon kérnek rajtam?! Azt gondolom, hogy egy testi gyógyulás akkor teljes, ha az az ember lelki világára és közösségi életére is jótékony, gyógyító hatással van. Sajnos, ez egyáltalán nem mindig így szokott lenni! Addig, amíg kínlódunk, szenvedünk, esetleg gyakrabban fordulunk könyörgő imában Isten felé, de ha elnyerjük a szabadulást, akkor könnyedén megfeledkezünk a Vele való kapcsolatról, a Neki tett fogadalmakról. Addig, amíg betegségünkben vagy megpróbáltatásainkban rájuk szorulunk, talán kedvesebbek vagyunk más emberekhez, keressük a velük való közösséget, de így marad-e ez akkor is, ha már esetleg ők lennének azok, akik a segítségünket igényelnék? Nem véletlen, hogy még Jézus is fájdalmasan jegyzi meg apostolainak, hogy a tíz meggyógyított leprásból csak egy jött vissza Istent magasztalva hálát adni a gyógyulásáért. A többi azonnal a saját ügyei, dolgai, érdekei után nézett. Az ő gyógyulásuk bizony nem volt teljes! A mai evangéliumban szereplő vak, akit állhatatos kiáltozására és könyörgésére Jézus meggyógyított, nem követi el ezt a hibát. Amint meggyógyul, Jézus nyomába szegődik és követi őt. Immár látó szemével a Messiást akarja látni, immár teljesebbé, élhetőbbé vált életével mások és önmaga üdvösségét akarja szolgálni. Nemcsak testi vakságából gyógyul meg, hanem lelki vakságából is. Nem zárkózik be az önzésbe, az önérdek hajszolásának sötétségébe. A nagy dolgot, ami vele történt, másokkal is meg akarja osztani. És nem csak a hírt, hanem magát az életét, visszakapott, áldottá lett életét akarja tovább osztogatni.

    Milyen örömteli és megrendítő dolog azt látni, hogy sokat szenvedett emberek, amikor csak tehetik, maguk is a szenvedőket gyámolítják! Szegények, akik maguk is kemény nélkülözéseket éltek át, önzetlenül segítik a náluk még szegényebbeket, amikor egy kis lehetőséghez jutnak. Istennek hála, azért látni olykor ilyet. Talán még többször, mint az egészségesek, a szépek, az erősek és gazdagok részéről. Az sem véletlen, hogy az őszinte megtérők, vallásgyakorlók között arányaiban jelentősebb azok száma, akik életükben komoly megpróbáltatásokat éltek át, szenvedéseken mentek keresztül. Igen, aki valóban isteni áldásnak, ingyenes megajándékozottságnak éli meg a vele történt jót, az tovább akarja adni ezt az áldást, ezt az ajándékot! Aki megtapasztalja a nyomorúságot, de a szabadulás örömét is, az tovább akarja adni másnak is ezt az örömöt. Ha tényleg hálásak vagyunk Istennek az Ő kegyelméért, akkor ebből a hálából önzetlen segítőkészség fakad.