Mindenszentek ünnepe



    Egy buzgó vallásos férfi úgy érezte, hogy magányos, imádságnak szentelt életre hívta őt el az Isten. Ezért hát kivonulva a világból egy sziklás, puszta vidékre húzódott vissza, és remete módra kezdett élni. Naphosszat csak imádkozott, elmélkedett, de előbb-utóbb szörnyen megéhezett. „Ha Istennek ajánlom fel az életemet, akkor Ő bizonyára gondoskodni fog rólam!” – gondolta a remete. Leült hát egy fa tövébe, és várta, hogy történjen valami. Egyre éhesebb, szomjasabb lett, szinte már az eszméletét is elvesztette, annyira elgyengült. Egyszer csak érdekes jelenetre kapta föl a fejét. Egy közeli szikla tetején magányos varjúfészek árválkodott. Az anyamadárral valami történhetett, mert a kis varjúfiókák már egy napja egyedül sipákoltak a fészekben. Hiába tátogatták a csőrüket, hiába sírtak egyre gyöngébb hangon, senki nem jött, hogy ételt dugjon a torkukba. Mikor már szinte az utolsókat verdesték apró szárnyaikkal, egy héja tűnt fel a magasban. Hallva a sipákolást, a kis varjúfiókák fölé ereszkedett. Csőrében nagy darab húst tartott. A remete arra volt felkészülve, hogy a héja végezni fog a fiókákkal, de nagy meglepetésére nem ez történt. A húst letette egy kőre, erős és kemény csőrével darabokra szaggatta, majd a húsfoszlányokat egyenként a varjúfiókák tátogó csőrébe dugta. A remete nagyon megnyugodott. Lám, Isten jelet küldött neki: egy idegen madár táplálja más madár kicsinyeit. Ha Isten így gondoskodik az elárvult állatokról is, akkor őróla bizonyára méginkább! Ezért hát mozdulatlanul várt tovább, de semmi sem történt. Lassan végképp elhagyta az ereje, és ájulás-közeli állapotában látomást látott. Egy angyal röppent oda hozzá, és fejét csóválva csak ennyit mondott: „Buta remete! Igen, a látomás valóban neked szólt, de nem azért hogy a varjúfiókákat utánozd, hanem azért, hogy a héját kövesd!”

       Mindenszentek ünnepén azokról a nagyszerű, Istennek tetsző életet élő férfiakról és nőkről emlékezünk meg, akiknek nincs külön emléknapjuk, ünnepük a naptárban. Vagyis nem tartoznak a kanonizált, fényes szertartással szentté avatott hősök közé, de ugyanúgy eljutottak Isten Országába földi életük után, mint azok. Vajon, amikor a szentekről gondolkodunk, rájuk figyelünk, akkor ezt milyen szándékkal tesszük elsősorban? Vajon csak elvárásokkal tekintünk rájuk? Azt kérjük és várjuk csupán, hogy imáikkal közbenjárjanak értünk, támogassanak minket, csetlő-botló, hétköznapi emberkéket? Vagy netán mi is vonzást érzünk arra, hogy olyanok legyünk, mint ők? Készek vagyunk-e mindent megtenni azért, hogy soraik közé kerüljünk? Könnyen válaszoljuk erre a kérdésre azt, hogy számunkra úgyis reménytelen a szentté válás törekvése! Gyengék vagyunk hozzá, lehetetlen ilyesmit elvárni tőlünk!

     Pedig az életszentségre való meghívás kivétel nélkül mindenkinek szól – tehát kivétel nélkül mindenkinek lehetséges is. Isten nem kér tőlünk lehetetlent. A szentség nem jelent erkölcsi tökéletességet, minden egyes parancs maradéktalan betartását. A szentség nem jelent tökéletes teológiai tudást vagy egy bizonyos vallás minden egyes előírásának betartását. Ezért nem szabad csodálkoznunk azon, hogyan lettek szentté avatva olyan emberek, akiknek nem kis bűneiről is tudunk. Attól sem kell félnünk, hogy az életszentséghez adott területeken éppen olyan csodálatraméltó teljesítményt kell felmutatnunk, mint némely nagy szentek.

       Ugyanakkor az életszentség valóban nemesebb, több kell, hogy legyen, mint a középszerűség. Főleg a „mai” középszerűségtől kell, hogy jócskán elüssön. A szentséget nem a megromlott emberi természethez kell mérni, hiszen ahhoz képest valóban „természetellenes”. Pedig egyáltalán nem az, hanem természetfölötti. Ez a természetfölötti magatartás azonban az igazán emberi: nem a középszerűség, a lelki és erkölcsi hanyatlás.

A szentté válás akarása nem más, mint saját életünk boldogságának és értelmességének akarása. A szentségre nem törekedni – ez az igazán embertelen. Nem a szent, hanem az Isten nélküli élet morbid, mert nem más, mint elmerülés a halálban. A bűn elkövetése lehet édes, de a bűnökben való élés rettenetesen fárasztó, unalmas és kegyetlen. Ez vezet alkoholba, drogba, pótcselekvésekbe. Az elfojtott lelkiismeret következménye egy súlyosan minőségvesztett élet, illetve az élet lassú vagy hirtelen kioltása. A szent nem boldogtalan életre vállalkozik, hanem a szeretetben történő önátadás révén az igazi boldogság útját találja meg.