Évközi 32. vasárnap – B év



Egy gyermekkorában vallásosan nevelt, de már évtizedek óta Isten iránt közömbös férfi nagyon szeretett túrázni. Veszélyes hegygerinceken, kanyonok keskeny szélén, szakadékok mellett is sokszor gyalogolt, belefeledkezve a táj vad szépségébe. Egy ilyen alkalommal, amikor épp egy szakadék szélén vitt az útja, hirtelen megcsúszott a lába, s mielőtt belegondolhatott volna, hogy mi is történik vele, már zuhant is lefelé a mélységbe. Lélekjelenléte utolsó maradványait összegyűjtve sikerült elkapnia egy kiálló gyökérféleséget, és azon lógott ég és föld között, halálra rémülten. Érezte, hogy nem sokáig tart ki az ereje, legföljebb egy-két percig lesz képes kapaszkodni ebbe a gyökérbe. Számot vetett hát siralmas helyzetével, és most persze eszébe jutott az Isten is. Hirtelen hangosan felkiáltott, az ég felé emelve tekintetét. „Ha van ott fenn valaki, akkor most segítsen rajtam!” Mivel semmi nem történt, néhány másodperc múlva újra kiáltozni kezdett: „Isten, ha létezel ott fenn az égben, akkor mentsd meg az életem! Ígérem, hogy ezentúl soha nem felejtek el imádkozni, és a vasárnapi szentmiséken is mindig ott leszek!” Most egyszerre csak dörgő hangon válasz érkezett az égből: „Jól van, meghallottam a kiáltásod! Valóban hiszel bennem, és hiszed, hogy segíteni tudok rajtad?” „Persze hogy hiszem!” – kiáltott fel örömében szinte ujjongva a férfi. „Nos, ha valóban hiszel, akkor engedd el azt a gyökeret!” – hangzott a válasz. A férfi azonban tovább csüngött a szakadék fölött, noha ereje végképp a fogytán volt. Rövid csend után még egyszer hangosan felkiáltott: „Nincs ott fenn véletlen valaki más?”

        Olykor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy pusztán már csak egy szalmaszálnyi remény maradt, csak egy legutolsó halvány remény annak megvalósulásához vagy megmaradásához, ami fontos volt számára, amiért annyi mindent tett, amiben annyira bízott. És egyszer csak hirtelen azt kéri valaki, hogy ezt a legutolsó szalmaszálat is engedje el. Emberi reményeinek utolsó maradékát is adja fel, és kezdjen valami másba, forduljon más irányba! Igazából ezek a helyzetek a hit legnagyobb próbái: amikor az ember arra kap felszólítást, hogy ugorjon a sötétbe, szolgáltassa ki magát egy olyan helyzetnek, amit nem lát át, amit nem ő tervezett meg, aminek nem tudja, mi lesz a vége. És mégis, ha ilyenkor az ember meg meri tenni ezt az ugrást, van elég bizalma abban, aki erre biztatja, akkor olyan pozitív változás állhat be az életében, amiről már álmodni sem mert!

     Ezt látjuk a mai olvasmány és evangélium főszereplőinek, a szegény özvegyasszonyoknak a sorsában. Mennyire fájdalmasan megdöbbentő a careftai özvegy keserű szava Illés prófétához a nagy éhínség idején: „Már csak egy marék lisztem és egy korty olajom maradt. Elkészítem magamnak és a fiamnak. Megesszük, azután meghalunk.” Kinek volna lelke egy ilyen fájdalmas vallomás után mégis azt kérni, hogy mondjon le erről az utolsó falat ételről? Lám Illés próféta mégis erre kéri. Azonban nem önző módon, figyelmen kívül hagyva az özvegy és fia keserű sorsát. Sőt, ő az, aki Isten nevében az utolsó szalmaszál helyett egy stabil és sokkal biztatóbb lehetőséget kínál: ha most le tudsz mondani a saját kis tervedről, ami úgyis csak egy ideiglenes, gyönge megoldást eredményez, akkor Isten maga fog hosszú távon gondoskodni rólad, és kiment téged minden nyomorúságodból! Az asszony pedig, noha nem is zsidó származású, és alig ismerheti Illés Istenét, mégis hallgat rá. Kiengedi a kezéből a megoldást és átengedi azt az Úr kezébe. Lisztes szakajtója pedig nem ürül ki, olajos korsója nem fogy ki mindaddig, amíg meg nem szűnik az éhezés az egész országban. A mai evangéliumban szereplő másik szegény özvegy is ugyanezzel a mérhetetlen Isten iránti bizalommal adja oda könnyű szívvel utolsó két fillérjét, egész megélhetését is a templom perselyébe. Látszólag őrültség, amit tesznek, pedig valójában egyáltalán nem az! Egyrészt érzik, hogy az, ami nekik van, amibe ők tudnak kapaszkodni, az bizony már csak „a veszett fejsze nyele”. Nem sok értelme van olyasmihez tíz körömmel ragaszkodni, ami már ígyis-úgyis csak rövid ideig nyújt valami biztonságot. Másrészt pedig hisznek abban, akinek a kezébe leteszik a sorsukat. Bíznak Istenben, akitől az igazi biztonságot remélhetik.

      Ők meg tudták tenni ezt a „sötétbe ugrást”, a hit nagy lépését, sajnos azonban nagyon sokan képtelenek erre! Inkább kapaszkodnak görcsösen továbbra is a veszett fejsze nyelébe, a saját kis kérész-életű lehetőségeikbe, de ezzel éppen azt akadályozzák meg, hogy Isten sokkal szebb és biztosabb terve kivirágozhasson az életükben. Hányan és hányan érzik egyre nagyobb biztonsággal, hogy valójában nem a most betöltött munkakör az élethivatásuk, hogy egyre jobban elidegenednek saját maguktól, ha továbbra is ezen a módon próbálnak érvényesülni, és mégsem mernek váltani. Milyen sokan mennek bele Isten törvényeivel ellenkező, vagy eleve halálra ítélt párkapcsolatokba, s amikor az elkerülhetetlen súlyos problémák megjelennek, mégis görcsösen kapaszkodnak abba a nagyon kevésbe, amit kaphatnak belőle. Ameddig kaphatnak. Mások az anyagiak megszerzése vagy gyarapítása terén tapasztalják, hogy rossz útra léptek, vagy éppen a gyereknevelés módszereinek tekintetében. Annyi, de annyi elhibázott, félresikerült vagy legjobb esetben félig sikerült dologhoz ragaszkodunk, sokszor egyfajta büszkeségből is! Nehogy már belássam, és másoknak is látni engedjem, hogy esetleg tévedtem! Nehogy már pont én ne tudjam a tutit! Megfelelő alázat és egy nálunk mérhetetlenül bölcsebb és hatalmasabb Istenbe vetett bizalom, hit nélkül könnyen belecsontosodhatunk a tévedéseinkbe, vagy akár önhibánkon kívül kialakult bizarr helyzeteinkbe. Olyan mélyre vághatjuk a rossz nyomvonalat életünk járműve alatt, hogy azután már képtelenek leszünk kizökkenni belőle! Ne féljünk hát követni a careftai özvegyasszony bátor és önzetlen lépését! Higgyünk abban, hogy ha látszólag sötétbe ugrunk is, Isten oltalmazó tenyerébe fogunk hullani!