Advent I. vasárnapja – C év



      Egy gazdag család kertjében sok teknősbéka élt. Jó dolguk volt, békésen cammogtak a fűben, néha úszkáltak a kristálytiszta tavacskában, s minden nap bőségesen lakmároztak az eléjük szórt eledelből. Egy napon egy vidám pacsirta szállt le a kert füvére. Lelkesen dalra gyújtott, s gyönyörűen trillázott a hangja. A teknősbékák megbabonázva hallgatták. Szerették volna, ha nem repül el többé, ha mindig velük marad. Egy öreg, ravasz teknős így beszélt hozzá: „Mennyire fárasztó lehet neked nap, mint nap annyit repülni a levegőben! Mi, földön járó állatok, nem is értjük, hogy miért kínozzátok magatokat a repüléssel. Nézd meg, nekünk mindenünk megvan itt a földön: minden fáradság nélkül teli a bendőnk, kényelmesen heverészünk a napon, nem kell gürcölnünk. Miért nem választod te is ezt az életet?” „Én pacsirta vagyok, nekem repülnöm kell, nem élhetek másképp!” – válaszolta a madár. „Ó dehogynem! – folytatta a teknős – Változz te is teknősbékává! Hidd el, sikerülni fog, és ezentúl kényelmes, gazdag életed lesz.” „Az lehetetlen, ugyan hogy változhatnék teknőssé?!” „Nagyon könnyen: csak húzd ki mindennap egy tolladat. Így egyre kevésbé leszel képessé a repülésre, s lassan a kedved is elmegy majd tőle. Így leszel földön élő, földön járó teknősbékává.” Az oktalan pacsirta megfogadta a tanácsot. Nap, mint nap kihúzta egy-egy tollát, míg teljesen kopasszá nem lett. Nem tudott már repülni, de nem is akart, hiszen lakmározhatott az emberek által a földre szórt csemegékből. Lassan elhízott, elkényelmesedett. Új dalokat már nem talált ki, de a teknőcök elégedettek voltak a régiekkel is. Egyszer azonban megjelent a kertben egy éhes, fürge menyét. Hinni sem akart a szerencséjének, amikor a páncélos teknősök között megpillantotta a kopasz, kövér madarat. Már suhant is feléje, száját szélesre tátva. „Jaj, mentsetek meg!” – kiáltotta a pacsirta. A teknősök azonban behúzódtak a páncéljukba, s onnan kiáltozták sajnálkozva: „Nem tudunk, a menyét gyorsabb és nagyobb nálunk, a fogai is hegyesebbek.” „Ó én oktalan! Kényelmességből földön élő állattá akartam változni, s lám ez lett a vesztem!” – sóhajtotta utolsó gondolatával a pacsirta.

         „Vigyázzatok, el ne nehezedjék a szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban!” A szív a bibliai szimbolikában az ember értékközpontja: nem csupán az érzelmek helye, hanem az értékeket felismerő, megmérő értelemé és döntéseket meghozó akaraté is. A szív „elnehezedése” azt jelenti, hogy az ember értékvilágában és döntéseiben a földhöz tapad, „lefelé” húz. Nem szárnyal már a szíve könnyed repüléssel a magasabb értékek, lelki javak felé, hanem gúzsba köti és megbénítja a földi dolgokhoz, anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás, azok helytelen használata. 

         Jézus figyelmeztet minket, hogy ne kötődjünk túl erősen a világ múlandó javaihoz, „fogyasztási cikkeihez”, mert elfordíthatják a figyelmünket igazi célunktól. Elfelejthetjük, kik is vagyunk valójában és mire vagyunk hivatottak. Milyen jól esik egy finom ünnepi étkezés a meghitt családi körben, vagy barátokkal. Micsoda öröm néhány pohár bort, sört elfogyasztani egy jó társaságban, kellemesen beszélgetve. Milyen élmény lehet megnézni egy-egy jó filmet a TV-ben, olvasgatni a barátok e-mailjeit a számítógépen. Mennyire szánalmas azonban, ha valaki úgy zabál vagy vedeli a szeszes italt, hogy szinte kivetkőzik önmagából, senkire és semmi másra nincs tekintettel. Nem élvezi már az ízeket, a bor már nem vidámítja a szívét, hiszen rég megcsömörlött tőle, mégsem tudja abbahagyni. Milyen szánalmas, ha valaki üres tekintettel szinte egész nap a képernyőt bámulja, hiába szól neki bárki bármit, nem képes odafigyelni. Az értékesebb, fontosabb dolgok helyett, a személyes szeretet átélése helyett is csak fogyasztjuk, fogyasztjuk a földi javakat, s ezek odaszögeznek bennünket a múlandó világ múlandó javaihoz. Isten adta nekünk ezt a világot, Ő ajándékozott meg minket annak értékeivel. Legfőbb célunkként azonban az örök boldogságot jelölte meg, melyet az Isten – és emberszeretet útján érhetünk el. Az ember testi lény, szüksége van ételre, italra, testi örömökre, élvezetekre – de ezek egyike sem teszi maradéktalanul boldoggá. Sem a pénz, amelyeken ezeket megvásárolhatja. Az ember ugyanis lelki lény is – és éppen ez emeli ki az állatvilágból, ez teszi emberré. Szüksége van a szeretetre, arra, hogy szeressen és szeressék. Nélkülözhetetlen a boldogságához az, hogy az Isten által teremtett evilági javakat is a szeretet rendjében használja, uralkodjék fölöttük, s ne azok uralkodjanak fölötte. Ha az ember elfelejti, hogy lényege szerint Isten gyermeke, akinek a Mennyország az otthona, s csupán itt a földön akar boldog lenni, rabszolgává lesz. Milyen sok egyre kényelmesebben, élvezetesebben élő, de mégis egyre keserűbb szívű, egyre elégedetlenebb rabszolga vesz körül minket! Vagy nem vagyunk-e magunk is azok?

         Advent I. vasárnapjával újra elkezdődik a karácsonyvárás bensőséges időszaka. Jézus azért jött el ebbe a világba, hogy az ő arcán felragyogjon az igazi ember, hogy megmutassa nekünk, milyen is a hiteles, valóban célra tartó emberi élet. Ő is használta a múlandó világ múlandó javait, de semmi nem volt fontosabb számára, mint az Atya iránti odaadó szeretet és az embertársak iránti szolgálatkészség. Őbenne Szabadító érkezett, aki megváltó áldozatával elvágja a bennünket földhöz láncoló, lefelé húzó kötelékeket. Jött, hogy megbocsássa bűneinket, helytelen ragaszkodásainkat, Isten és az emberek iránti szeretetlenségeinket, figyelmetlenségünket, de ehhez kell, hogy mi is belássuk helytelen ragaszkodásainkat, s akarjunk szabadulni tőlük a bűnbánatban és önmegtartóztatásban.