Advent II. vasárnapja – C év



      Egy édesapát, akinek sok gyermeke volt, megkérdeztek egy alkalommal: „Melyik gyermekedet szereted a legjobban?” Ő egy darabig gondolkodott, aztán így válaszolt: „A legkisebbet, amíg fel nem nő és önállóbb nem lesz. A legtávolabbit, amíg haza nem tér hozzánk. A beteget, amíg meg nem gyógyul. A legszegényebbet, amíg ki nem lábal az ínségből. A szomorút, amíg vigasztalásra nem talál.” A kérdező elcsodálkozott, hiszen nem ilyesféle válaszra számított. Azonban minél többet gondolkodott az apa szavain, annál inkább felismerte, hogy ez az egyetlen jó szülőhöz méltó válasz.

    Az előttünk álló héten, december 8-án elkezdődik a Ferenc pápa által meghirdetett „Irgalmasság Éve” az egyetemes Egyházban. Ha Istennek legtöbbször megnyilvánuló, a Bibliában legtöbbet felfedezhető tulajdonságát keressük, akkor bizonyára az irgalmasságot kellene megneveznünk. A mai kor emberének pedig – sokféle nyomorúsága és szörnyű bűnei miatt – semmire sincs nagyobb szüksége Isten részéről, mint éppen az irgalomra. Igen, talán soha nem volt szüksége a történelemben annyi embernek Isten irgalmasságára, és ugyanakkor az embereknek egymás felé tanúsított irgalmára, mint napjainkban. Ezt ismerte fel a Szentatya, és ezért hirdette meg a Szent Évet. Talán furcsa, hogy éppen a mi korunkban, amikor oly széleskörűek az emberi szabadságjogok, olyan sokféle kényelmi cikk és fogyasztási eszköz árasztja el a piacokat, olyan fejlett a tudomány és a technika, éppen most gondolja azt a pápa, hogy már semmi más nem mentheti meg a világot és az emberiséget, csak az irgalom! Pedig azt hihetnénk, hogy az ember minden korábbi lehetőségénél többet birtokol ma ahhoz, hogy saját maga megoldja a problémáit, hogy saját tudását, képességeit, gazdagságát felhasználva hatékonyan küzdjön a szegénység, a betegségek, a tudatlanság, az elvakult gonoszság és minden egyéb rossz ellen. Azt látjuk azonban, hogy mégsem tudunk megbirkózni mi emberek ezekkel a problémákkal, sőt azok csak súlyosbodnak és egyre kiterjedtebbé válnak. A gazdagodás ellenére, sőt sokszor épp annak következményeképp sokan elszegényednek. A technikai haladás, a nagyszerű tudományos felfedezések nemcsak kényelmesebbé tették a világot, hanem veszélyeztetettebbé is, és rohamosan pusztítják a környezetet. A szabadságjogok kiharcolása után az inga nem állt meg, hanem átlendült a másik oldalra, és ma már tömegek követelnek maguknak olyan „szabadságot”, amit csak mások háttérbe szorítása, leigázása vagy éppen eltaposása lévén lehet megvalósítani. Nagyon is szükség van tehát az irgalomra, az együttérző és hatékony segítségre Isten részéről, mert „a rossz nem tecnhikai probléma”, ellenáll a legfejlettebb eszközöknek is.

     Istenben olyan csodálatos, végtelenül szerető Atyát ismerhetünk meg a Szentírásból, mint a példában szereplő édesapa. Éppen azzal a gyermekével törődik legtöbbet, arra fordítja leginkább figyelmét és gondoskodását, aki a legjobban rászorul, akinek leginkább szüksége van a segítségre. Nem helyes kifejezés azt mondani Istenről, hogy ezt vagy azt a gyermekét „jobban szereti”, hiszen mindegyikünket végtelenül szeret. Azonban tény, hogy nem mindenkinek egyformán van szüksége a szeretetére. A Jó Pásztor az elveszett bárány nyomába indul, és nem azokat számolgatja csupán, akik még „megvannak”. Az orvos a betegekhez jött, és nem az egészségesekhez. Sokszor talán nehéz ezt megérteni annak, aki most éppen nem elveszett, nem beteg, nem törték még össze eléggé a bűnei. Azonban nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”. Mindegyikünk kerülhet, és meggyőződésem szerint kerül is olyan helyzetbe, hogy csak az irgalmasság mentheti meg: az átlagosnál nagyobb odafigyelés, mélyebb szeretet, áldozatkészebb segítség. Ekkor tudjuk igazán megérteni Istent, aki kiemelten gondot visel az elesettekre.

         Jézus a bűnös, beteg világba érkezett Megváltóként, Szabadítóként. Ezt ünnepeljük karácsonykor, és azok várják talán leginkább Adventben a Megváltó érkezését, akik különösen is rászorulnak a szabadításra, valamilyen gyengeségben való gyámolításra. Azonban Jézus azzal, hogy emberré lett, nemcsak kézzelfogható tanúsága lett Isten irgalmának a megbocsátásaival, gyógyításaival, vigasztaló szavaival, hanem egyben arra is utat mutatott, hogy hogyan lehetünk mi, emberek Isten irgalmának eszközei. Az adventi időszak arra is nagyszerű lehetőséget nyújt, hogy a Megváltó, segítő Krisztusra várakozva mi magunk is érzékenyebbek, odafigyelőbbek legyünk embertársaink bajaira, szenvedéseire. A mi világunkra oly sajnálatosan jellemző közömbösség és rohanás közepette tudjunk megállni az elesettek mellett, legyen hozzájuk vigasztaló szavunk, segítő kezünk, megbocsátó szívünk!