Évközi VII. vasárnap – A év



     Egy ösztövér, fakult szőrű, öreg szamár lógatta a fejét a parasztember udvarán. Gazdája már évek óta szinte semmire sem tudta használni, mert a szamár bizony már kiszolgálta az idejét: megöregedett, elgyengült. „Mit etetem én itt hiába ezt az ostoba szamarat!” – mérgelődött a parasztember, ahányszor csak megakadt a szeme a szerencsétlen jószágon. Egy nap eszébe jutott, hogy már úgyis régóta be akarta tömni a kert sarkában álló, használaton kívüli, kiszáradt kutat. Mi lenne, ha bedobná a szamarat a kiszáradt kútba, ráhányná a földet, és akkor egy csapásra megszabadulna a haszontalan csacsitól és a száraz gödörtől is? Így is tett. Belelökte a kivénhedt szamarat a kútba, aki csodák csodájára épen megúszta az esést, puha sárra huppanva a gödör alján. Egyszer csak lapátszámra hullani kezdett a fejére a száraz homok. Az öreg szamár először csak pislogott, nem értette, mi történik. Azonban bármilyen lassan is jártak már az agytekervényei, hamarosan rájött, hogy ami itt folyik, az neki nagyon nem lesz jó. Ordítani kezdett, ahogy csak a torkán kifért: hangos iá-zás terítette be az egész környéket. A gazda azonban nem is hederített a hangoskodására, csak hányta-hányta a földet a kútba. Egyszer csak abbamaradt a szamárordítás: a parasztember elkönyvelte magában, hogy biztosan azért, mert a csacsit már beborította a homok és megfulladt. Azonban nem ez történt. A szamár összeszedte minden erejét, és a lehulló földet patáival maga alá taposta. Ahogy percről-percre hullottak alá a rögök, ő mindig lerázta azokat magáról, letaposta, és így fokozatosan mindig magasabbra jutott, fölfelé haladt a kútban. A parasztember csaknem egy teljes napig dolgozott, mire nagyjából betemette a kutat. Mekkora volt azonban a meglepetése, amikor a kút szájából egyszercsak kiemelkedett két hosszú szamárfül, majd néhány dobbanás, egy ugrás – és az öreg jószág újra csak ott állt az udvaron, fáradtan rázva le magáról a ráhullott homokot. „No lám! Nem is lehet olyan értéktelen ez a vén szamár, ha ennyi esze van!” – gondolta a parasztember. Elmosolyodott és megkegyelmezett az állatnak.

Nagyon nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e mindig följebb törekedni, a jobbra, többre, értékesebbre vágyakozni, vagy pedig feladjuk és megpróbálunk megállni egy alacsonyabb szinten. Ha a nálunk valamiben kevésbé jókhoz mérjük magunkat, ha azzal próbáljuk nyugtatni a lelkiismeretünket, hogy még mindig mennyivel különben vagyunk azoknál, akik ebben-abban rosszabbak nálunk, akkor óhatatlanul mi is egyre lejjebb süllyedünk. Általános jelensége ez sajnos a nyugati fogyasztói társadalom erkölcsi állapotának. A mai olvasmányban és evangéliumban úgy tűnik, Isten igéje túlzottan magasra teszi a lécet. „Legyetek szentek, mert én, a ti Istenetek szent vagyok.” „Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen a ti Mennyei Atyátok!” Hogyan is lenne ez lehetséges? Ember soha nem lehet olyan tökéletessé, mint az Isten, soha nem lehet olyan végtelenül szent, mint az Isten? Miért állít Jézus teljesíthetetlenül magas követelményt az Ő követői elé? Nem az a legcélszerűbb, ha neki sem fogunk egy ilyen lehetetlen feladatnak? Nem embertelen követelmény ez?

    Nem, egyáltalán nem embertelen! Az ember lényegénél, teremtett természeténél fogva Isten képmása, Isten gyermeke! Éppen az a méltatlan és megalázó, éppen az a „természetellenes”, ha az ember nem törekszik a szentségre, ha nem akarja mind tisztábban és teljesebben visszatükrözni életében Isten arcát! Ezzel ugyanis megtagadja saját lényegét, alapvető küldetését, célját! Jézus – és az Ő egyháza is – nyilvánvalóan tudja, hogy az ember soha nem lehet olyan végtelenül jó és szent, mint az Isten. Tisztában van a bűnök okozta eltorzulással, ezért is jött el a mi megváltásunkra. Azonban azzal is tisztában van, hogy az ember méginkább kivetkőzik önmagából, még mélyebbre süllyed, ha nem a lehető legtöbbre, legjobbra törekszik. Jézus nem azt várja tőlünk, hogy elérjük Isten tökéletességét, hanem azt, hogy állandóan úton legyünk e felé a magasztos cél felé! Ne térjünk le arról az útról, ami Isten Országa felé vezet! Ne adjuk fel, hogy nehogy visszacsússzunk! Mert ha belenyugszunk a kevesebbe, akkor óhatatlanul egy visszafejlődési folyamat indul el!

     Sajnos a társadalmi életben is és az emberek egyéni életében is számos rossz példa igazolja ezt. Például teljesen természetessé vált napjainkban, hogy a párkapcsolat nem érlelődik házassággá: megáll az élettársi kapcsolat szintjén, sőt, egyre gyakrabban még odáig sem jut el. Egyfajta alkalmankénti, ideiglenes „hiánypótló, étvágy-kielégítő” eszközzé válik. Ép ezért most, a Házasság Hetében különösen is hálát adunk a keresztény családokért és jegyespárokért! Azokért, akik már elkötelezték magukat egy életre a szeretetben egymás iránt, vagy pedig erre készülnek. Ők megértették, hogy bármennyire nehéz is ebben az élvezetközpontú és individualista világban, mégis törekedniük kell megvalósítani Isten eredeti tervét a családról, mert ez szolgálja leginkább az ő boldogságukat, személyi kiteljesedésüket is! Kérjük Istentől, hogy minél többen legyenek közülünk, akik a családi életben is, de az élet minden más területén is a jobbra, szebbre, tökéletesebbre törekednek!