Urunk megkeresztelkedése – C év



      Néhány nappal ezelőtt láttam egy érdekes rajzot. Egy parkban a padon Jézus ült, és vele szemben egy férfi, hétköznapi, mai viseletben. Beszélgettek egymással. A férfi így szólt Jézushoz: „Miért tűröd, hogy háborúk robbanjanak ki a Földön? Miért hagyod, hogy gyerekek és fiatalok haljanak meg betegségekben, alkohol- vagy drog túladagolásban? Miért engeded, hogy annyi család szétessen, annyi szegény és éhező ember legyen a világon?” Jézus szelíden csak ezt válaszolta: „Milyen érdekes! Én is pont ezeket akartam kérdezni tőled!”

     A mai szentírási olvasmányok egyértelművé teszik, hogy a keresztség nem valamiféle jól megérdemelt elismerés Isten részéről az embernek, aki mintegy „szívességet tett” Istennek és az egyháznak azzal, hogy hajlandó volt megkeresztelkedni. Pedig sajnos sokan így gondolják! Nem, a keresztelés ajándék ugyan Isten részéről, de ugyanakkor feladat, küldetés is az ember számára. A keresztségben kapott kegyelem csak akkor virágzik ki, ha az ember felvállalja és végzi ezt a küldetést. Maga Jézus is nyilvános működése kezdetén, megváltó művének nyitányaként keresztelkedik meg a Jordánban. Az olvasmányban azt olvassuk Róla, hogy hűségesen tanítja az igazságot a nemzeteknek, megnyitja a vakok szemét és a világosságra vezeti a börtön sötétjében senyvedő foglyokat. A szentleckében pedig Péter apostol tanúságot tesz arról, hogy Jézus, miután a keresztségben eltöltötte a Szentlélek, amerre csak járt, jót cselekedett és meggyógyította az ördögtől megszállottakat.

     A kereszteléskor bennünket is Isten Lelke tölt el és erőt ad Jézus küldetésének folytatására. Nem lesz igazán kereszténnyé az, aki a Szentlélek sürgetésének nem engedelmeskedik! Jézus bennünk, általunk, Titokzatos Testének, az egyháznak tagjai által akar tovább működni a világban, az emberi társadalomban. Milyen sokan szenvednek ma attól, hogy sok mindent tesznek ugyan, reggeltől estig rohannak, kapkodnak, mégsem érzik azt, hogy értelmes lenne az életük! Akik csak bérért, anyagi haszonért robotolnak, azokat sokszor elidegeníti a munka önmaguktól! Nem éreznek benne személyes kielégülést, nem találják meg benne önmagukat! Az sem ritka, hogy valami szörnyű, sorvasztó unalom vesz erőt az emberen, még akkor is, ha számos dologgal tudjuk érdekesebbé, színesebbé varázsolni a mindennapjainkat! Ennek az érthetetlennek tűnő unalomnak a mélyén is a tetteink értelmetlensége húzódik meg: nem az igazi, nagy célok éltetnek, motiválnak bennünket! Nincs igazi küldetésünk, személyes hivatásunk! Egy igazán keresztény soha nem lehet ilyen céltudat, hivatástudat nélküli ember!

      Milyen küldetést is kap minden megkeresztelt férfi és nő? Az üdvözítés, vagyis a gyógyítás, a megváltás isteni munkájába kell belekapcsolódnunk. Vigasztalni a szomorkodókat, kétségbeesetteket. Lehetőségeinkhez mérten támogatni a szegényeket, nélkülözőket: anyagilag, vagy kezünk munkájával. Megbocsátani a bűnbánó bűnösöknek. Azokat pedig, akik még bűneikben vannak, szeretettel bár, de figyelmeztetni arra a rosszra, amit cselekedeteikkel önmaguknak és másoknak is okoznak.

      Mi az, ami akadályozza az embert ennek a keresztségünkből fakadó feladatnak a teljesítésében? Legtöbbször talán a közömbösség, amire Ferenc pápa is újra és újra figyelmeztet megnyilatkozásaiban. Az individualista mentalitás, ami a saját érvényesülést, az egyéni érdekek hajszolását sürgeti, sajnos megnehezíti az embertársak szükséghelyzeteinek meglátását, komolyan vételét. Akadályozza az üdvözítés, gyógyítás munkáját a félelem is: félelem attól, hogy milyen alapon avatkozom én bele valakinek az életébe? Hogyan lehetne jogom beleszólni mások döntéseibe, értékrendjébe? Valójában ez a félelem is szeretetlenségbe torkoll, hiszen az ember megtagadja miatta a másokért vállalt felelősséget. Akadály lehet a reménytelenség is: úgysem tudok lényeges változást elérni! Úgysem tudom megfordítani a rossz folyamatokat! Nem tudom megoldani mások helyett az ő életük problémáit stb. stb. Azonban nem is a lehetetlenre kell vállalkozni! Mi csak társai leszünk Jézusnak az üdvözítésben, nem mi leszünk maga az Üdvözítő! Sokszor a kevés is elég ahhoz, hogy egy gyógyulási folyamat elinduljon.

     Ne gondoljuk tehát azt, hogy a keresztelés csak egy gesztus, amivel már ki is fejeztük a hitünket teljes egészében Isten iránt és azzal vége! Azt se gondoljuk, hogy ezzel egyfajta biztos belépést nyertünk a Mennyországba anélkül, hogy bármi egyebet is kellene tennünk! Isten Lelke, Akit a keresztelésben elnyertünk, bennünket is „fölken” a nagy feladatra: társává lenni Jézusnak az igazság hirdetésében és a sebzett világ gyógyításában. Nem kell megijednünk ettől a küldetéstől, hiszen Isten maga akar szólni, cselekedni bennünk, és megad minden támaszt, segítséget, amire szükségünk van. Másrészt pedig ezek a cselekedetek tesznek bennünket is boldoggá, elégedetté, valódi célt és értelmet adva földi életünknek.