Évközi IV. vasárnap – C év



    Az anyukának nem tetszett a 19 éves nagylánya egyik udvarlója sem. Az utóbbi pár évben megfordult már körülötte néhány fiú, de az anyuka mindegyikben bőven talált kivetnivalót. Észrevételeit természetesen hosszan és ingerülten ecsetelte a lánynak, de nemcsak neki, hanem az egész családnak, sőt a szomszédoknak is. Mindent megtett, hogy ezek a fiúk minél hamarabb elmaradjanak a lánya mellől, és ha sikerült elmarnia őket, akkor persze igazolva érezte a teóriáját, miszerint bizony egyáltalán nem is voltak az ő lányához valók. Nemcsak az embereket, de Istent is rendszeresen ostromolta imádságban, hogy segítse, és ne engedje, hogy „ez vagy az a nyavalyás megbolondítsa az ő okos, szép, erkölcsös lánykáját”! Egyik alkalommal új barát bukkant föl a színtéren. Az anyuka természetesen vele sem volt elégedett. Amikor egyik délután a lány és új barátja egymás kezét fogva moziba indultak, a két kistestvér kíváncsian leskelődött utánuk a gyerekszoba ablakából. „Na, ezek se fognak már sokáig együtt maradni!” – jegyezte meg a nagylány kis öccse. „Ugyan miért nem? Nem látod, mennyire szerelmesek egymásba?” – kérdezte a kis húga. „Na igen!” – válaszolta a kisfiú. „De nem vetted észre, hogy anya már megint mennyit imádkozik? Majdcsak szétimádkozza ezeket is!”

     Szent Pál szeretethimnuszában nagyon sok jellemzőt hallhattunk a szeretetről. Az igazi szeretet valóban nagy művészet, nem könnyű megélni, tettekre váltani. Azonban egészen biztosan ott kell, hogy legyen a hiteles szeretet tulajdonságai között a reális látásmód is, vagyis az, hogy a maga valóságában látjuk a szeretett személyt. Nem hamisítjuk meg, nem tupírozzuk fel, vagy éppen becsüljük alá! Pedig nagyon gyakori hiba, hogy a szeretet, helyesebben az, amit annak nevezünk, megvakítja az embert! Azokat, akiket érzelmileg közelebb vannak hozzánk, jobbnak, szebbnek, erényesebbnek látjuk, mint amilyenek valójában. Olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, ami nincs meg bennük, vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint hisszük. Bálványozni kezdjük őket. Pedig ez valójában nem szeretet, hiszen csak azt tudjuk helyesen szeretni, akit igazán ismerünk. Ha az ismeret hamis, akkor olyasmit várunk el embertársainktól, amire képtelenek. Olyasmit adunk nekik, amire igazából nincs szükségük. A hamis látásmód másik veszélye pedig az, hogy aki viszont nem szimpatikus számunkra, aki érzelmileg nincs közel, azt könnyen felruházzuk nem létező negatív tulajdonságokkal, igaztalan előítéleteket táplálunk velük szemben. Nem tudunk kinézni belőlük semmi jót. A názáretiek a mai evangéliumban éppen ezt a hibát követik el Jézussal szemben. „Nem az ács fia ez? Ismerjük, tudjuk kicsoda, ő nem lehet képes olyan nagy dolgokra, amiket állítanak róla! Nem lehet az, akinek mondják!” Ez a bizalmatlanság, előítéletekkel teli szeretetlenség tölti el fájdalommal Jézust. Ezért figyelmezteti a földijeit, hogy még a pogányok is jobban felismerték és elfogadták Isten ajándékát, mint ők.

    Szent Pál szeretethimnusza persze tartalmazza ezt az igaz látásmódot is. Amikor felsorolja a szeretet tulajdonságait, ezt is mondja: „Örömét az igazság győzelmében leli”. Vagyis igaz módon látni, helyesen ismerni a másik személyt. Nem tagadni a hibáit, gyengeségeit annak, aki kedves nekünk, de ugyanakkor nem befeketíteni azt sem, akit még nem ismerünk eléggé, aki valami miatt nem szimpatikus nekünk! Nem kell félnünk attól, hogy vétünk a szeretet ellen, ha ragaszkodunk az igazsághoz. Ha meglátjuk és elismerjük valakiben a hibát, gyengeséget, de szeretettel tekintünk rá, vagyis elfogadjuk vele együtt, akkor ez a szeretet segíteni fogja őt abban, hogy legyőzze gyengeségét. Vagy ha ez nem megy, akkor legalábbis a benne lévő jót, értékeket hozza elő és ragyogtatja fel. A szerető tekintet élteti és biztatja az embert! Érzi, hogy szükség van rá, hogy van miért, van kiért élnie, jónak lennie, kibontakoztatnia képességeit, erényeit. Míg a szeretetlenség, a bizalmatlanság lebénítja az embert. Hiábavalónak érzi küzdelmeit, törekvéseit.