Évközi V. vasárnap – C év



      A falu széli kis erdőben bújócskáztak a gyerekek. Egyik kisfiúnak sikerült igazán kitűnően elbújnia egy fa magasan lévő, mély odvában. Valóban nem is találta meg senki. Teltek-múltak a percek, majd a negyedórák, és a kisfiú jókat kuncogott magában, konstatálva, hogy hiába tesznek érte tűvé minden zugot, mégsem találják. Azonban ahogy múlt az idő, és lassan egy óra is eltelt, gyanúsan csöndessé vált a környék. „Biztosan azt hiszik, távolabb bújtam el, és most messzebb keresnek!” – gondolta a gyerek. Amikor azonban csak nem akart visszajönni senki, egyre riadtabban kucorgott a faodúban. „Nem, nem mehettek el! Biztosan megkeresnek!” – biztatta magát. Amikkor viszont újabb félóra telt el, már tudta, hogy nem keresik többé. Ott hagyták, hazamentek. Összefacsarodott a szíve fájdalmában. Gémberedett tagokkal mászott le a fáról, és zokogva sietett haza. Édesanyja megdöbbenve kérdezgette: „Mi baj kisfiam? Mi történt?” „Bújócskáztunk, és én nagyon jól elrejtőztem. A többiek meg nem kerestek meg! Érted, anyu? Otthagytak, hazamentek anélkül, hogy rám találtak volna!”

    Bizony, ilyen az, amikor az ember bármi okból próbál elbújni Isten elől! Igaz, hogy valami miatt (leginkább bűnei okán) elrejtőzni igyekszik, de valójában semmire sem vágyik jobban, mint hogy keressék és rátaláljanak! Talán féli, de ugyanakkor óhajtja, sóvárogja is Isten közelségét, a vele való találkozást. Talán nem is igazán figyeltünk fel rá eddig, hogy Jézus és Péter kapcsolata során kétszer hangzik el a „Távozz tőlem! Menj el tőlem!” felszólítás. Először Péter mondja a ma felolvasott evangéliumban. Ennek a felszólításnak az oka az ószövetségi zsidó ember hagyományos, szertartásos félelme a végtelenül szent és hatalmas Isten közelségétől. Péter, miután minden emberi tapasztalat és remény ellenére az egész éjszakás sikertelen próbálkozás után Jézus szavára kiveti a hálót, és halakkal tölt meg két bárkát is, rögtön megérti, hogy itt isteni csodának lett a tanúja. Nem tudjuk, hogy már akkor megsejtette-e Jézusban a Messiást, de abban biztosak lehetünk, hogy Isten küldöttjének, valamiféle angyalnak vagy legalábbis prófétának gondolhatta. Ezért borul le a csónakban, és könyörög Jézusnak: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok én!” Ezzel a gesztussal valójában az ószövetségi zsidóság kiválasztottjainak hagyományos magatartását követi, mely szerint „nem láthatja az ember Istent úgy, hogy életben maradjon”. Mózes is eltakarja arcát, mert fél Istenre tekinteni, amikor az égő csipkebokorban megjelenik neki az Úr. Mánoah és felesége, Sámson szülei szintén biztosak abban, hogy meg kell halniuk, mert Istent látták. A mai olvasmányban Izaiás is fájdalmasan kiált fel: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, tisztátalan nép között élek, mégis szemeimmel láttam a Seregek Urát!” Igen, Isten közelsége a hagyományos szemlélet szerint elviselhetetlen a bűnös ember számára. Pedig az események soha nem igazolják ezt a rettegő félelmet. Isten mindig az ember üdvösségére, javára jelenik meg. A megszólítottaknak semmi bajuk nem esik, sőt kiválasztottak lesznek, Isten nagy tervének részesei, megvalósítói. Az ember tehát, noha méltatlanságában elbújna inkább Isten színe elől, valójában nagyon is vágyik találkozni Vele. Isten pedig szintén akarja ezt a találkozást! Szentsége, hatalmassága nem megsemmisíteni akarja az embert, hanem felemelni, megszabadítani. Péter is ezt a jóindulatot, szeretetet tapasztalja meg Jézus részéről, és meghívást is kap, hogy üdvözítő tevékenységének munkatársa legyen. Abból a lelkesedésből, amellyel Péter azonnal rá is bólint erre a meghívásra, és mindenét elhagyva követi Jézust, láthatjuk, hogy mennyire örül annak, hogy Jézus „megtalálta őt”, és bűnei ellenére is bízik benne.

    Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a másik „Távozz tőlem!” felszólításról sem. Ezt már Jézus mondja Péternek, amikor az le akarja beszélni a szenvedésről, a megváltó kereszthalálról. Természetesen emberileg nézve egy óvó, féltő szeretet mondatja elsősorban Péterrel, hogy „ilyesmi nem történhet veled”. Azonban a gond éppen ezzel az „emberi nézőponttal” van: Péter emberi szempontok szerint gondolkodik, és nem Isten tervei szerint. Márpedig ez ellentmond annak az elkötelezettségnek, amivel Jézus nyomába szegődött, az Ő megváltó művének segítője lett. Valójában, ahogy annak idején Péter nem akarta, hogy Jézus eltávozzon tőle, otthagyja őt, most Jézus sem akarja, hogy Péter valóban elszakadjon Tőle. Pusztán csak figyelmeztetni akarja, hogy ne engedjen a Sátán kísértésének: ne inogjon meg az a hite, szeretete, amiről korábban már tanúságot tett, amikor minden emberi nézőpont ellenére kivetette a hálót halfogásra. Akkor mindent az Ő kezébe tett, és a hite meg is teremte a jó gyümölcsöt. Most azonban, amikor éppen a lényegről van szó, Jézus megváltó szenvedéséről, akkor Péter megint a maga emberi kezébe akarja venni a dolgokat, emberi ésszel okoskodik. Jézus, amikor így szól hozzá: „Távozz tőlem, Sátán!”, igazából a Péter magatartásában megnyilvánuló bűnre mond nemet. Isten soha nem az embert utasítja el, nem az ember elvetendő számára, hanem a bűn, amellyel nem alkudhat meg! Isten lehajol az esendő, gyönge emberhez, és közösséget vállal vele, meghívja, segíti. Mindez azonban csak addig működik, amíg az ember feltétlen bizalommal ráhagyatkozik Istenre, hittel követi azt, amire Ő hívja. Ha azonban letér erről az útról, akkor létrejön a távolság közte és a szerető Isten között. Ahhoz, hogy ilyenkor a kapcsolat újra helyreálljon, sőt akár meg is erősödjön, szükséges az ember elszakadása a bűntől és visszatérése a Jézus iránti szeretethez, bizalomhoz.