Nagyböjt III. vasárnapja – C év



Az apuka és az anyuka 10 éves kisfiukkal együtt megérkeztek az étterembe. A szülők étlapot kértek, s érdeklődve lapozgatták. A kisfiú közben némán ült. A pincérnő néhány perc múlva megjelent, hogy felvegye a rendelést. A szülők elsorolták az igényeiket, továbbra is az étlapot böngészve. A pincérnő felírta, majd a kisfiúhoz fordult: „És te mit kérsz?” A kisfiú bátortalanul, csendesen felelte: „Egy melegszendvicset és egy kólát.” Az anyuka, mint ha nem is hallotta volna, odaszólt a pincérnőnek az étlap pereme alól: „Hozzon a gyereknek egy rántott szeletet almapürével, és egy mentes ásványvizet. A pincérnő azonban továbbra is a fiúra nézett és ezt kérdezte: „Mustárral kéred a melegszendvicset vagy kecsappal?” „Kecsappal” – felelte a kisfiú alig hallhatóan, miközben a szülei meglepetten kapták fel a fejüket és ráncolták a homlokukat. Miután a pincérnő elment, a gyerek megszólalt: „Jé, az a néni azt hiszi, hogy én tényleg létezem!”

     A „van”, „létezik” ige jelentése korántsem olyan egyértelmű, mint azt sokan gondolnák. Talán az egyik legszerteágazóbb jelentésű, legösszetettebb tartalmú szó a világon. Sokféleképpen lehet ugyanis „lenni, létezni”. Sokféle dolog vesz körül minket, aminek a létéről szinte soha tudomást sem veszünk. Látszólag teljesen közömbös számunkra, hogy léteznek-e vagy sem. Mennyi porfogó kacat, értelmetlen lim-lom, ami valójában csak azért nem lett még szemét, mert arra se gondoltunk soha egyszer se, hogy ki kéne dobni őket. Sajnos nem ritkán emberek is belecsúsznak ebbe a kategóriába. Minél hatalmasabb tömegekben zsúfolódik össze az emberiség az egyre növekvő városokban, annál több lesz az arctalan tömegember, a névtelen, jellegtelen, közömbös valaki, akinek a létével a körülötte élők egyáltalán nem törődnek.

   Azután vannak dolgok, amelyeknek a léte inkább negatív szerepet tölt be az életünkben. Nagyon is észrevesszük, hogy vannak, de jobb lenne, ha inkább nem lennének! Fájdalmat, feszültséget, fáradtságot okoznak, csak a baj van velük és általuk. Bizony, sajnos ebből a kategóriából sem maradnak ki az emberek! Nem kevesen néznek ma úgy embertársaik jó részére, mint akiket szívesen nélkülöznének az életükből!

   És persze vannak dolgok, események, személyek, amelyek és akik úgy „vannak”, hogy szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek számunkra. Fontos szerepet töltenek be a mindennapjainkban, komoly értéket adnak hozzá az életünkhöz. Nagyon nem mindegy tehát, hogy hogyan mondjuk ki valakiről és valamiről, hogy „van”, „létezik” számomra! Mint ahogy az sem mindegy, hogy én hogyan létezem valaki vagy valakik számára: értéktelen kacatként, netán akadályként, nehézségként, vagy esetleg nélkülözhetetlen, értékes személyként. Persze azon sem árt eltöprengenünk, hogy ez a különbség elsősorban az adott ember hozzáállásán múlik, nem annyira a létező dolgok vagy személyek létmódján!

      Isten az Ószövetség híres csipkebokor jelenetében úgy mutatkozik be, mint „Aki Van”. Isten létezése azonban soha nem lehetne közömbös az ember számára, sem negatív tartalmú. Mégis azt látjuk, hogy bizony sokak számára Isten csak egy a sok porfogó közül. Teljesen mindegy, hogy van vagy nincs, semmiféle hatással nincs – legalábbis látszólag – az életükre. Isten létezése csak egy olyan „információ” számukra, aminek az ellentéte is pontosan ugyanígy igaz lehetne és ugyanilyen mindegy volna! Sajnos olyan emberek is akadnak, akiknek Isten léte inkább fenyegető, semmint segítő és vigasztaló, inkább bosszantó, semmint örömteli. Pedig Isten minden gyermeke számára „ugyanúgy van”: ugyanazzal a teljesen önátadó szeretettel, atyai gondoskodással, irgalommal, megváltó szándékkal. Az, hogy az Ő létezése hogyan csapódik le számunkra, valóban egyedül a mi hozzáállásunkon múlik: mi hogyan tekintünk rá, hogyan fogadjuk el, vagy nem fogadjuk el azt, ahogyan jelen akar lenni az életünkben. Szabadságunkban áll, hogy közömbösen, vagy akár ellenségesen tekintsünk Rá, azonban ennek mindenképpen meglesz a kikerülhetetlen eredménye, következménye.

    Ugyanis az, hogy Isten hogyan, miképpen létezik számunkra, elsősorban arra fog visszahatni, hogy mi magunk hogyan létezünk! Isten az életünk gyökere és a végcélja egyaránt. Ezen a tényen nem változtat az, hogy mi hogyan tekintünk Rá, hogy ezt elhisszük-e vagy sem. Minden ember Tőle, Belőle kapja a létét, és életünk beteljesedése is Őbenne van, a Vele való közösségben, az Iránta való szeretetben. Vagyis ha az ember közömbös marad Vele szemben, vagy netán ellenséges lesz, akkor a mi létünk válik gyökértelenné és céltalanná. Istenből kiszakadva az ember élete gyümölcstelen lesz: létezik, de csak úgy „van”, és nem él igazán. Nem hozza ki az életéből azt, amit ki kellene hoznia. Erre figyelmeztet bennünket az evangélium mondanivalója. A fügefa ott „van” a kertben, de igazából csak fölösleges kacatként, kivágandó akadályként. Nem úgy, nem azért létezik, ahogyan és amiért léteznie kellene. Nem terem gyümölcsöt, így a létezése valójában értelmetlen. Az ember élete lehet ilyen értelmetlen, céltalan. Senki sem tudja ezt, éli át ezt jobban, mint éppen az adott személy, aki súlyosan szenved emiatt. Ha létünk nem Istenből táplálkozik és nem a Vele való közösségre, mint legfőbb célra irányul, akkor megtapasztaljuk előbb-utóbb mi is ennek az értelmetlen létnek a boldogtalanságát. Jézus azonban azért jött el, hogy felhívja a figyelmet: van még remény! Mint a gondoskodó vincellér az evangéliumban, bizalmat szavaz nekünk! Rámutat arra, hogy még visszatérhetünk a gyökereinkhez, még változtathatunk életünk irányultságán! Isten ugyanis ugyanaz marad mindvégig a velünk való kapcsolatban: mindig ugyanúgy „van”, jelen van számunkra. Csak tőlünk függ, hogy élni akarunk-e ezzel a folytonosan áradó szeretettel, vagy pedig tudomást sem veszünk róla.