Nagycsütörtök – C év



    Egy bölcs tanító három tanítványa a diákévek befejezése után nyakába vette a világot, hogy valami nagyot alkosson. Elhatározták, hogy 10 év múlva újra találkoznak a mesterüknél, hogy beszámoljanak róla, mire jutottak. Így is történt. Egy évtized múltán újra ott ültek mind tanítójuk kis szobácskájában, s miután kiörvendezték magukat, a mester megkérdezte: „Nos halljam, ki mire vitte közületek?” Az első így szólt: „Én előadásokat tartottam a világ számos egyetemén, főiskoláján, sőt jó néhány parlamentben is. Beszédeimet folytatásos sorozatokként adják le a Föld legnagyobb TV csatornái.” A mester csak legyintett: „Üres szavakat szórtál a levegőbe!” A második így beszélt: „Én tudományos könyveket írtam, számos új felfedezéssel gazdagítva a világot! Könyveimet több nyelvre lefordították, és bárhol adták ki, gyorsan szétkapkodták!” „Teliszórtad a világot értéktelen papírral!” – reagált a mester. „Na és te?” – kérdezte a harmadikat. Az csak ennyit válaszolt: „Látom, kedves tanítónk, hogy az elmúlt 10 év nem múlt el fölötted nyomtalanul. A lábad fájósabbnak tűnik, mint amikor elmentünk. Én számítottam erre, ezért hát hoztam neked egy párnát a lábad alá, talán ez is enyhít valamit a fájdalmadon.” A mester elmosolyodott: „Igen. Te fiam, megtaláltad a lényeget!”

        Az életünk végén nem a tudományos eredményeink, az anyagi sikereink vagy a földi karrierünk mértéke fog számítani. Ezek egyike sem juttat be minket az üdvösségre önmagában. A szeretetnek Isten és az emberek iránt, és az ebből fakadó tetteinknek lesz csak súlya, értéke. Jézus földi életének utolsó napjából, az Utolsó Vacsora eseményeiből ez szűrődik le számunkra. A búcsúzás órái ezek. Az utolsó, legfontosabb cselekedeteké. A beteljesülés órája, a halál előtti végső találkozásé.

    Jézus ebben az órában nem valami példabeszédet mond, valami nagyszerű tanítást, amit eddig még nem fejtett ki. Nem is egy-két szemkápráztató csodát művel. Nem is követelményekkel, rendelkezésekkel áll elő. Jézus azt teszi, ami számára a legfontosabb, ami küldetésének, s egyben személyiségének is a lényege: lehajol, és megmossa tanítványainak lábát. Végtelen szeretetről és alázatról tesz tanúságot ezzel. Ez a kép, a lábmosás momentuma végképp el kellene hogy oszlasson minden téves képet az emberekben a követelőző, zsarnok Istenről!

   Noha a magatartás szolgai, az emberré lett Isten mégsem szolga! Nem szolgai mentalitással, kényszeredetten, kiszolgáltatottan vagy félelemből cselekszik, hanem teljesen szabad szeretetből! Hogy mennyire nem kényszerből végzi a szolga feladatát, arról így vall az evangélium: „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott.” Vagyis Ő mindennek és mindenkinek Ura. A főpapi imában így beszél tanítványairól: „Akiket nekem adtál ….” Jézus tehát valóban úr: Ő rendelkezik velünk, gazdája az életünknek. Hatalmát nem tőlünk kapja, uralma nem a mi elismerésünktől függ. Épp ezért nem kell hatalmaskodással, zsarnoki módszerekkel bizonygatnia Úr-mivoltát. Az, hogy a kezében vagyunk, nem azt jelenti, hogy tárgyként akar rendelkezni velünk, hanem azt, hogy „közösségben vagyunk vele”. Nagyobb-ságát azzal bizonyítja, hogy felelősséget vállal értünk, erősen kézben tartja, óvón, védően az életünket.

       Jézus szeretetének nagy mélységét tanúsítja az, hogy tisztára akar mosni, meg akar tisztítani minket. Napjaikban, amikor a másik ember bemocskolása, besározása a divat, bizony nem nagyon találkozunk ilyen „megtisztító” szeretettel. Főleg azokról nem szívesen mondunk jót, azoknak nem igyekszünk megbocsátani, azokat nem törekszünk jó színben feltüntetni mások előtt, akik ártottak nekünk, akik fájdalmat okoztak. Pedig Jézus éppen ezt teszi! Alázattal mossa a leendő áruló, Júdás lábát is, csakúgy, mint a leendő tagadóét, Péterét.

     Nagycsütörtök estéjén ne csak elfogadjuk a Jézus által felkínált megbocsátó, megtisztító szeretetet, hanem halljuk meg a nekünk is szóló kérést: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg!”