Húsvét Vasárnap – C év



    Az 1956-os forradalom leverése utáni hetekben fiatal pesti fiú bujkált az osztrák határ körüli nádasokban. Mivel köztudottan részt vett a szovjetek elleni fegyveres felkelésben, valószínűleg halál várt volna rá Magyarországon. Ezért elhatározta, hogy Nyugatra szökik. Sikerült is elérnie a határ közelébe a Fertő Tó mocsarai között. Látva azonban a hatalmas őrtornyokat és a járőröző katonákat, elrejtőzött a magas nád közé, és elhatározta, hogy megvárja az éjszakát. Éjszaka valóban olyan fekete sötétség telepedett a vidékre, hogy szinte az orráig se látott. Bátorságért soha nem kellett a szomszédba mennie, ezért hát nekivágott az útnak, noha legfeljebb sejtette, de egyáltalán nem látta, merre is van a határ. Útközben sokszor fél lábszárig cuppant a sárba, vízbe, össze-vissza hasogatták az éles nádlevelek. Folyamatosan imádkozott, hogy épségben megússza a kalandot. Vagy egy órányi evickélés után végre szilárdabb talajt érzett a lába alatt. Egyszer csak mögötte egy nem is olyan messzi őrtoronyban hatalmas reflektor gyulladt ki, és éles, vakító fénycsóva kezdte pásztázni a környéket. A hirtelen támadt világosságban először azt vette észre megnyugodva, hogy már jócskán az osztrák oldalon jár, így hát nem kell tartania a fegyveres határőröktől. Azonban amikor a reflektor ide-oda ingázó fényénél még egyszer visszapillantott elhagyott hazájára, a vér is megdermedt az ereiben. Látta ugyanis, hogy a kisebb-nagyobb nyílt víztükrök és az életveszélyes mocsarak között véletlenül az egyetlen szűk utat találta meg a vaksötétben, amin egyáltalán eljuthatott idáig. Valóban véletlenül találta meg?

     Mennyi-mennyi mindenre csak utólag derül fény emberi életünk kisze-kusza útjain! Amikor éppen ott tartunk, amikor éppen történik velünk valami, egyáltalán nem is figyelünk föl annak jelentőségére, csak úgy átlábalunk az eseményeken. Amikor mond nekünk valaki valami fontosat, mi elengedjük a fülünk mellett, nem ragadja meg igazán a figyelmünket. Csak sokkal-sokkal később értjük meg, érezzük át, hogy mi is hangzott ott el valójában, és miért hangzott el. Jézus háromszor is megjövendöli tanítványainak, követőinek, hogy „az Emberfiának a bűnösök kezére kell kerülni, keresztre feszítik, de harmadnapra föltámad”. Akkor azonban mintha meg sem hallották volna … Vagy ha meghallották is, nem értették, legföljebb botránkoztak rajta. Amikor pedig bekövetkezik Jézus keserű elfogatása, gyalázatos elítéltetése és kereszthalála, ez látszólag abszolút meglepetésként éri az apostolokat és tanítványokat. Teljes zavarodottság, rettegés, mélységes csalódás lesz úrrá rajtuk. A legbátrabbak és legkitartóbbak is csak addig viszik, hogy legalább a méltó végtisztességet meg akarják adni a halott mester földi maradványainak. Ennek a lesújtott, kétségbeesett lelkiállapotnak a sötétjére vetül rá azután egyik pillanatról a másikra a feltámadás fénye! És hirtelen világossá válik minden. Most már visszaemlékeznek Jézus szavaira, melyeket szenvedéséről mondott. Most már elnyerik értelmüket a homályos jövendölések, Jézus látszólag értelmetlen, sokszor megbotránkoztatónak ható szavai és tettei. Az üres sírnál, majd a Feltámadottal találkozva megértik az asszonyok, az apostolok, az emmauszi tanítványok is, hogy ennek így kellett történnie. Bármilyen szűk és tövises is, de ez volt az egyetlen járható útja a megváltásnak.

     A feltámadás nem csupán Jézus szenvedését és halálát tüntette fel más fényben, hanem számos más cselekedetét, egész tanítását is. Ha Jézus legyőzte a halált, akkor valóban Isten, egylényegű az Atyával. Így már elfogadhatóak azok a megbotránkoztató, a zsidók számára káromlásnak tűnő megnyilvánulásai, amelyekkel önmagát a hatalmas Istennel egy szintre helyezi. Világossá, egyértelművé válik, hogy milyen hatalommal teszi a csodáit, miért tanít úgy, „mint akinek hatalma van”. A megváltó kereszthalál és az abból való feltámadás megvilágítja, hogy Jézus miért kész és képes megbocsátani bármennyi és bármilyen nagy bűnt anélkül, hogy ezzel igazságtalan lenne. Még az is érthetővé, sőt elfogadhatóvá és követhetővé lesz a tanítványok számára, amikor arról beszél, hogy nekik is szenvedniük kell, fel kell venniük a keresztjüket. Igen, így már minden más, így már összeáll a kép!

     Jézus megváltó szenvedésének, sírból való feltámadásának világosságában azonban sok minden másként látszik a mi életünkben is. Nem véletlenül beszélünk a „hit világosságáról”, melyet a megtért és megkeresztelt hívek kezébe adott égő gyertya is jelképez. A Krisztusba, mint Istenbe, és az örök életbe vetett hit egészen más szemléletmódot ad azokéhoz képest, akik nem rendelkeznek ezzel a hittel. A hívő ember nem keseredik bele evilági, anyagi javainak csökkenésébe, a földi veszteségekbe. Tudja, hogy örök, boldog életünk minősége nem ezektől függ, és egyben bízik a Mennyei Atyában, aki tudja, hogy gyermekeinek „ezekre szüksége van”. A hívő ember más szemmel néz a megbocsátásra is. Tudja, hogy nem követ el igazságtalanságot azzal, ha megbocsát az ellene vétőknek, tudja, hogy ez számára nem vereség, nem a gyöngeség jele, hanem a legyőzhetetlen szereteté. Más fényben látja saját elkövetett bűneit is, amelyek annyiszor megkeserítették saját maga vagy szerettei életét. Nem gyűlöli önmagát, nem burkolózik bele a reménytelenségbe, hogy „úgyse tudok megváltozni, úgyse tudom jóvá tenni!” Hisz abban, hogy teljesen tiszta lappal kezdhet! Isten új lehetőséget ad neki a Krisztus által kiérdemelt bűnbocsánat megtisztító fürdője által. Szeretteinek elveszítése, halála sem ejti kétségbe a feltámadásban hívő embert. Tudja, hogy az elválás, a fájdalmas búcsúzás csak ideiglenes, és olyan életben lehetünk együtt örökké elköltözött szeretteinkkel, amely sokkal teljesebb, boldogabb, mint ez a földi lét. Még a saját öregedése, betegedése, közeledő halála sem teszi teljesen padlóra a hívőt, hiszen már az örök élet fénye integet neki a „túlsó partról”.

    A Húsvét nem véletlenül a legnagyobb ünnepe nemcsak a kereszténységnek, de az egész világnak is! Olyan kikerülhetetlen eseményekre, történésekre tudunk pozitív szemmel nézni az életünkben, amelyek a feltámadásba vetett hit nélkül csak elkeseredésre, reménytelenségre hangolhatnának bennünket!