Húsvét IV. vasárnapja – C év



     Michael Ende „Momo” című felnőtt meséjének főszereplője egy rongyos, csavargó kislány, aki szegénysége, egyszerűsége ellenére is óriási hatással lesz a városka életére, amelynek határában letelepedik. Egyik nagyszerű tulajdonsága abban áll, hogy csodálatos, izgalmas játékokat talál ki gyerektársai számára. Játékokat, amikhez nem kellenek különösebb eszközök, főleg nem drága játékszerek, csak képzelőerő, aktivitás és közösségi érzés. Ezekben a játékokban mindenkinek van szerepe, mindenkire szükség van, mindenki fontosnak érezheti magát. A gyerekek minden nap örömmel keresték fel Momót, s órákig játszottak önfeledten. Azonban a szürke urak, akik a másoktól ellopott időből éltek, felismerték, mekkora veszély a számukra Momó, és mindaz, amit a gyerekekkel és a felnőttekkel csinál. Hiszen aki csak kapcsolatba került Momóval, az mind leállt egy kicsit a rohanással. Nem hajtotta állandóan a pénzt, kilépett egy-egy kis időre az őrült hajszából, hogy beszélgessen, másokon segítsen, játsszon és nevessen. A szürke urak felkeresték Momót és a többi gyereket is, hogy drága, csillogó-villogó játékszerekkel árasszák el őket. Babákkal, akik tudtak mondani néhány mondatot – mindig csak ugyanazt! – és volt néhány cserélhető ruhájuk. Villogó, szirénázó autókkal, melyek önműködően gurultak előre-hátra. A cél az volt, hogy a gyerekek ezekkel a játékokkal játsszanak, otthon, egyedül. Ne keressék egymás társaságát, ne fecséreljék az időt közös fickándozásra! Momót persze nem nyűgözték le ezek a drága csecsebecsék. Ő gyorsan átlátott a szitán. Kis társai azonban, akik többnyire szintén a szegény gyerekek közül kerültek ki, eleinte lelkendezve fogadták a soha nem látott, drága és szép játékszereket. Valóban otthon maradtak, széles mosollyal próbálták ki az új babákat, autókat, egyéb szerkentyűket. Azonban igen hamar észrevették, hogy valami gond van. Ezeket a dolgokat csak arra lehetett használni, amire gyártották őket. Csak azt tudták mondani, ami beléjük volt programozva. Csak addig gurultak, amíg az elem ki nem fogyott. A gyerekek rövid időn belül félelmetesen unatkozni kezdtek. Pár nap múlva sarokba hajították az új játékszereket, és szomorúan üldögéltek. Valami nagyon, de nagyon hiányzott nekik.

      „Juhaim hallgatnak szavamra … követnek engem, és én örök életet adok nekik.” Az emberiség fejlődése során még nem következett el olyan idő, amikor az emberek többségére ne lett volna jellemző a nyáj-szellem, vagyis az, hogy sokakat egy irányba lehessen vezetni. Mivel ez egy állandó jellemzőnek tűnik, nem is biztos, hogy önmagában tragédia lenne. Az ember közösségi beállítottsága inkább pozitív, mint negatív tulajdonság. Inkább az a nagyon nem mindegy, hogy akik a vezetők, a pásztorok szerepét töltik be, azok milyen irányba vezetik a tömegeket? Milyen kínálmányokkal vonzzák őket, milyen értékeket ajánlanak? Jézus is a követésére hív meg minden embert. Pásztornak, jó pásztornak nevezi magát, és őszintén szeretné, ha mind többen járnának a nyomában. Azonban amit Ő tud ajándékozni, arra valóban nem képes senki más! Jézus nem valami csillogó-villogó, tetszetős, de értéktelen bóvlit húzgál el az orrunk előtt, ami vonzónak tűnik ugyan első látásra, de nem ad hozzá semmit a boldogságunkhoz. Ő örök életet ajándékoz nekünk. Az örök élet elnyerése persze nem egy gyorsan végbemenő, kényelmes folyamat, ami szinte semmi erőfeszítést nem követel tőlünk. Bizony, ha Jézus nyomába szegődünk, sok mindenre nemet kell mondanunk. Rögös és szűk ösvényre lépünk, amelyen nem mindig könnyű a járás. Áldozatokat kell hoznunk, amelyeket az Isten és az emberek iránti szeretet követel tőlünk. A Jelenések Könyvéből vett szentlecke is úgy mutatja be az Isten Országába jutott szenteket, mint „akik a nagy szorongattatásból jöttek”. Vagyis földi életük során meg kellett tapasztalniuk az üldözést, a meg nem értést, sokszor a szenvedést és a vértanúságot is. Most azonban, amikor végre elérték a céljukat, „nem éheznek és nem szomjaznak többé”, vagyis semmiféle hiányban nem szenvednek. Vágyaik tökéletesen beteljesültek.

    Voltak időszakok, nem is egyszer és nem is ritkán, amikor a keresztény hitet, Jézus meggyőződéses követését erőszakkal próbálták akadályozni. Amikor hatalmi eszközökkel igyekeztek elérni, hogy Jézus nyájához ne csatlakozzon szinte senki. Azonban nem ezek voltak feltétlenül a legveszélyesebb idők a kereszténységre nézve. Az egyház történelme azt bizonyítja, hogy nagyobb gondok származtak abból, amikor a kereszténység gyakorlása szabad volt ugyan, de sok más pásztor teljesen ellenkező irányokba is vezetni igyekezett az embereket. Amikor mindenféle hamis értékek, olcsó bóvlik kikiáltói sokkal hangosabban kínálgatták a maguk, Jézus útjától eltérítő boldogság-pótlékait. Igen, amikor az örök élet igazi boldogsága helyett a tömegek a földi élet rövid lejáratú örömeinek nyomába szegődtek …. az ilyen időszakok számítottak mindig a legnehezebbnek a Krisztusban hívők számára. Legyünk őszinték, bizony most is ilyen helyzetet élünk meg, legalábbis az európai „civilizáció” országaiban! Amikor a plázák vasárnap is „szentebb helynek” számítanak a többség szemében a templomoknál, amikor az üres idejükben szinte kivétel nélkül telefonjaikat nyomogató fiatalokat úgy próbálják védeni a túlterheltségtől, hogy a nagy nehezen kiharcolt hittan vagy etika órát akarják mindenekelőtt újra eltörölni, akkor valóban nem lehet kétségünk afelől, hogy a tömeg Jézus útján jár-e vagy sem!

    Azonban afelől sem lehet kétségünk, hogy a bóvliról előbb-utóbb kiderül, hogy bóvli. Ami nem tudja betölteni az ember örök boldogság utáni vágyát, az előbb-utóbb a sarokba kerül. Ha nem is azok vannak a legtöbben, akik Jézust, a Jó Pásztort követik, mégis fontos, hogy ők mutatják a jó irányt! Ők járnak a tényleg célhoz vezető úton. Fontos, hogy kitartsanak, mert ha valaki végképp belefárad a sok-sok hiábavalóság hajszolásába, végképp értelmetlennek érzi sokat csalódott életét, talán lesz kikre föltekintenie. Talán lesz még olyan hiteles értékekre törekvő közösség, amely képes új reményt, igazi életcélt adni neki.