Urunk mennybemenetele – C év



     Egy onkológus professzor mesélte egyszer: Elsősorban rákos kisgyermekekkel foglalkozom. Nagyon nehéz terület, eléggé megvisel lelkileg. Egyik napon azonban belépett az életembe egy angyal. Egy 11 éves kislány képében érkezett, aki már a végső stádiumban volt. Két éve kapta a kemoterápiát és a sugárkezeléseket, és bizony rengeteget szenvedett. Noha a fájdalmat természetesen észrevettem rajta, mégsem láttam soha elkeseredettnek, lesújtottnak. Sokat mosolygott, viccelődött. Az utóbbi hetekben az anyukája szinte mindig mellette volt. Egy alkalommal azonban mégis egyedül találtam a kislányt a kórházi szobájában, amikor benyitottam. Érdeklődtem, hogy hol van az édesanyja. Erre azt felelte: „Anyukám mindig kimegy a folyosóra vagy az udvarra, ha sírnia kell, hogy ne lássam a könnyeit. Pedig én nem félek a haláltól. Én nem erre a világra születtem.” Csodálkozva kérdeztem, hogy ez alatt mit ért? Ő elmosolyodott és így felelt: „Amikor kicsik vagyunk, sokszor szeretnénk a szüleink ágyában aludni, ugye? Ők többnyire meg is engedik. Amikor azonban reggel felébredünk, akkor a saját ágyunkban találjuk magunkat. Én is egyszer majd elalszom, és az én Mennyei Atyám házában fogok felébredni! Az lesz az én igazi helyem! Ott lesz az én igazi életem!” Én megdöbbentem a kislány lelki érettségén. Megkérdeztem tőle, hogy nem sajnálja-e itt hagyni az édesanyját! Ő így válaszolt: „Fáj, hogy el kell válnunk, de tudom, hogy nem hosszú időre! Anyu is utánam jön majd, és addig is sok-sok emléke marad rólam!” „Szerinted mi az emlék?” – kérdeztem tőle. „Az emlék a szeretet, ami itt marad!” - felelte. Azóta sem hallottam szebb és frappánsabb megfogalmazást arról, hogy mi az emlék.

    Vannak emlékezések, amelyek keserűséggel, fájdalommal töltik el az embert, amelyek lebénítják, elveszik maradék életerejét. Emlékek, amelyeknek hatására a pohárhoz nyúl, vagy nyugtatókhoz, drogokhoz. Ugyanakkor vannak olyan emlékezések is, amelyek éppen ellenkezőleg lendülettel töltik meg az embert: amelyek erőt adnak, küldetéstudatot, értelmet az életünknek. Vajon mi okozhat ekkora különbséget emlék és emlék között? Miért lehet ennyire eltérő hatása a visszaemlékezésnek az emberek életében? A különbség attól függ, hogy akikre emlékezünk, azokat örökre elveszettnek és elveszítettnek érezzük-e, vagy pedig úgy tudunk visszagondolni rájuk, mint akik most is élnek. Akik valamiképp most is látnak, érzékelnek minket. Akik most is szeretnek, és tudnak örülni a mi szeretetünknek. Akikkel újra találkozhatunk, akikkel lesz még közös jövőnk, méghozzá örök jövőnk!

        Milyen jó lenne, ha mi emberek valamennyien belátnák és el tudnánk fogadni, hogy nem csak erre a világra születtünk! Hogy egy másik, teljesebb és boldogabb életnek vagyunk a várományosai! Jézus Mennybemenetelének ünnepe éppen erre nyitja rá a hívő keresztény ember szemeit. Ébren tartja bennünk a reményt, hogy a halállal nem zárul le végérvényesen és visszavonhatatlanul az élet. Sőt, attól sem kell félnünk, hogy a szeretteinktől örökre búcsút kell vennünk! Jézus mindig úgy beszél a halálról, mint valami átmenetről, egy kapuról, ami az örök életre nyílik. Ezt a kaput éppen Ő tárja sarkig előttünk megváltó kereszthalálával és feltámadásával, Mennybemenetelével pedig előttünk megy az Atya Országába. Apostolait nem keseríti el Jézus eltávozása, hanem éppen ellenkezőleg, nagy lelkesedéssel, belső örömmel és békével kezdenek neki az evangélium hirdetésének. Az emlék, Jézussal való kapcsolatuk emléke velük marad, és ők ebből az emlékezésből erőt merítenek küldetésük teljesítésére egészen a haláluk napjáig! Az emlék számukra nem csak egy fokozatosan halványuló, aztán eltűnő információ, hanem valóban Jézus élő szeretete, amely táplálja lelküket. Amikor Jézus igéit hirdetik, mintha maga a Mester beszélne általuk! Amikor üldözések, szenvedések érik őket az evangéliumért, visszaemlékeznek Jézus kínjaira a kereszten, és bátran elviselik a bántalmakat. Amikor a vértanúság kapujába érnek, ott érzik magukon a feltámadt Krisztus érintését, és látják, amint győzedelmesen a Mennybe emelkedik. Így még a halál sem riasztja vissza őket, hiszen a Jézussal való találkozás élményét látják meg benne!

     Ha mi is úgy tudunk visszaemlékezni elköltözött szeretteinkre, mint Isten Országának örököseire, mint élőkre, akiktől csak ideiglenesen kell búcsút vennünk, akkor ez az emlék nem fog lebénítani, elkeseríteni minket. Akkor hihetünk abban, hogy ami köztünk volt, most is folytatódik, és egykor majd kiteljesedik. Jézus mennybemenetele a halált is legyőző, „túlélő” szeretet ünnepe.