Pünkösd ünnepe – C év



    Szokásos kora reggeli hangulat uralkodott a zsúfolt nagyváros egyik zsúfolt helyijáratos buszán. A munkába menő vagy épp onnan jövő emberek komor arccal bámultak maguk elé. Néhányan az újságlapok mögé bújtak, mások a kényszeredetten abbahagyott alvást próbálták folytatni. A suliba igyekvő gyerekek unottan nyomogatták a telefonok gombjait, a szorgalmasabbja az elmaradt leckét körmölte, ahogy a rázkódó busz engedte. Összegészében szinte kiáltó csönd és tapintható életuntság áradt el az emberek között, csak a motor zúgását és néha az ajtók csapódását lehetett hallani. Sehol egy mosoly, sehol akár egy üdvözlő szó. Egyszer csak hirtelen megszólaltak a hangszórók, s az emberek riadtan kapták föl a fejüket. „Na ebből elég!” – hallatszott a hangszórókból. „Kedves utasok! A buszsofőr vagyok! Semmi okuk arra, hogy ilyen szomorúak és életuntak legyenek! Nézzék, milyen szépen kisütött a felkelő Nap, és milyen sok érdekes és értékes ember veszi körül magukat! Forduljanak csak oda a szomszédjukhoz, aki mellett ülnek vagy állnak! Mosolyogjanak egymásra, és köszönjenek: Jó napot, utastárs!” Az emberek letették az újságot, a gyerekek felnéztek a telefonról. Eleinte továbbra is döbbent csönd uralkodott, de aztán egy fiatal lány vette a bátorságot, odafordult a szomszédjához, és hangosan üdvözölte: „Jó napot, utastárs!” Ezt látva mások is bátorságot merítettek, egymásra mosolyogtak és egymásra köszöntek. Egy percen belül élénk beszélgetés töltötte be az utasteret, és egyre több arc földerült.

     Nem érezzük úgy sokszor, hogy igazából az egész élet olyan körülöttünk, mint ennek a busznak a hangulata a sofőr akciója előtt? Közösség és személyesség nélküli világ vesz körül minket. A szabadság, az önállóság tiszteletének tetszetős álarca mögé bújva valójában nagyon is negatív hozzáállás húzódik meg: a mindent mindenkire ráhagyás, az egymás iránti figyelmetlenség és felelőtlenség. Nem érdekel, hogy mi van a másikkal! Élje mindenki a saját életét! Megvannak nekem a magam problémái, mit kínozzam magam a másokéval is! Pedig az ember valójában nem erre az elzárkózó létmódra lett teremtve, valójában idegen tőlünk az individualizmus, amely akkora bálvánnyá lett az európai társadalomban. Egyre többet szenvedünk is miatta! Fájóan hiányoljuk mások szeretetét, de mi is egyre kevésbé vagyunk alkalmasak egyáltalán észrevenni, nemhogy viszonozni, főleg kezdeményezni ezt a szeretetet.

        Pünkösd ünnepét üljük, a Szentlélek kiáradására emlékezünk. A Szentlélek első és legfőbb ajándéka a szeretetben történő közösségteremtés. A közösségépítés nélkülözhetetlen erényeiről szólnak a pünkösdi olvasmányok.

     Az olvasmányban elénk tárul a pünkösdi csoda: a soknyelvű tömeg hirtelen egy mindenki számára érthető nyelvet hall. A Lélek üdvős működése folytán megérti egymást, egységbe kovácsolódik a sokféle különböző nemzet fia és lánya. Akiknek eddig nem sok közük volt egymáshoz, vagy legalábbis úgy éltek, mintha nem lett volna, azokból megszületik az ősegyház, a kereszténység első gyülekezete. Ráébrednek, hogy mindannyian ugyanannak az Istennek a szeretetére vágynak, ugyanaz a Krisztus váltotta meg őket, és közös úton kell haladniuk az Isten Országa felé.

    A szentleckében azt halljuk, hogy az igazi egység a sokféleségben is megvalósítható. Nem kell kivetkőznünk egyéniségünkből ahhoz, hogy közösségben legyünk másokkal. A Lélek ajándékai különfélék, mégis egységes működésre képesítenek. Azonban ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, szükséges a szolgáló szeretet lelkülete, annak fölismerése, hogy képességeink, adottságaink mások szolgálatára vannak, nem csupán saját érdekeink érvényesítésére.

     Az evangéliumban azt olvassuk, hogy a feltámadt Jézus a megbocsátásra biztatja apostolait a Szentlélek erejében. A megbocsátásra való készség az egyik legfontosabb, ha nem egyenesen a legfontosabb közösségi erény! Enélkül semmiképp nem állhat fönn nem csak hosszú távon, de rövid távon sem egyetlen emberi kapcsolat a világon. Ha nem vagyunk képesek elengedni egymás vétkeit és felajánlani az új kezdet lehetőségét, akkor keserves magányra fogjuk kárhoztatni saját magunkat. Nem található olyan emberi kapcsolat, amelyet meg ne terhelne a bűn kiábrándító valósága. A Lélek képessé tesz bennünket arra, hogy a szeretet által legyőzzük sérelmeinket, gyógyítgassuk önmagunk és mások sebeit.

     A Szentlélek közösségépítő, közösség megtartó működésére napjainkban is óriási szükség van! Kérjük a Harmadik Isteni Személyt Pünkösd ünnepén, hogy keltse életre és táplálja bennünk a személyes közösség kialakítására és megőrzésére képesítő erényeket!