Évközi 10. vasárnap – C év



     A híres gyógyító lelkipásztor megérkezett a városba. Hatalmas tömeg töltötte meg a sportcsarnokot, hiszen rendkívüli hírek keringtek erről a lelkipásztorról. Mindössze néhány kézmozdulattal és az ima erejével képes betegeket meggyógyítani! Más se kellett, persze, hogy mindenki látni akarta ezt a csodát. Az emberek lerukkolták a borsos belépődíjat és helyet foglaltak.  A színpadon hamarosan meg is jelent a kifogástalan armani öltönybe bújt lelkipásztor. Néma csönd lett a teremben. Egy idősebb hölgy – valószínűleg nagymama – behozott a karjaiban egy láthatóan lázas kisgyermeket, akinek egész testét kiütések borították. Himlős volt. A lelkipásztor hangos imába fogott, szárnyaló szavakkal hívta segítségül Istent. Majd egy kendővel letakarta a beteg gyermeket, néhányat simított a kendőn, majd levette a betegről. Láss csodát, a kiütések halványodni kezdtek, majd egy-két percen belül teljesen eltűntek! A tömeg őrjöngve tapsolt. A lelkipásztor ékes tanúságtételbe fogott a gyógyító Istenről, aki rajta, szerény szolgáján keresztül nyilvánítja ki hatalmas erejét. A végén körülhordozták a perselyeket adományok gyűjtésére, melyekkel a hívek a nagyra hivatott gyógyító áldásos tevékenységét támogathatták. Amikor a rendezvény véget ért, egy kisfiú kopogott a sportcsarnok igazgatói irodájának ajtaján, ahová a lelkipásztor visszavonult a segítőivel. Az ajtó csak hosszas dörömbölésre nyílt ki. „Mit akarsz?” – förmedt rá az egyik fekete öltönyös kísérő a kisfiúra. „Én … csak …. a pásztorral akarok beszélni.” – dadogta ijedten a fiú. „Nem ér rá, nagyon elfáradt!” – tessékelte kifelé látszólag eléggé begyakorlottan a fiút a kísérő. Bentről azonban a lelkipásztor hangja hallatszott: „Engedd csak be!” A kisfiú most már bátrabban belépett, és így szólt a fotelben üldögélő gyógyítóhoz: „Kérlek, gyere el hozzánk! Az én kistestvérem is épp olyan betegségben szenved, mint az a gyermek, akit meggyógyítottál. Anyu most dolgozik, és én nem tudom elhozni egyedül a testvéremet. Gyere el, és gyógyítsd meg, te biztosan meg tudod tenni!” A gyógyító elkerekült szemmel nézett a fiúra. „Mit? Hogy elmenjek a lakásotokra? De hiszen ott senki nem látná, ha meggyógyítanám a testvéredet! Nekem a nagy nyilvánosság előtt kell tanúságot tennem Istenről! Ilyen piszlicsáré ügyekre nem érek rá! Különben is: ki tudnád fizetni azt, amennyibe egy ilyen gyógyítás kerül?” „Ja, hogy pénzbe kerülne?” – görbült le a kisfiú szája. „Sajnos nekem semmi pénzem nincs.” „Akkor meg hogy képzeled, hogy ellátogassak hozzátok! Menj a dolgodra!” – förmedt rá a lelkipásztor. A fiú elszontyolodva lépett ki az ajtón, de halkan megjegyezte a fekete öltönyös segítőnek: „Miért híresztelitek, hogy ez a fickó az Isten embere?”

    Nem föltétlenül a tettek nagysága, látványossága mutatja meg, hogy valaki Isten nevében cselekszik. Sokkal inkább a tettek irányultsága: kiről szól, kiknek szól valójában az, amit teszek vagy mondok. Ha csak rólam szól, körülöttem forog, az én érdekeimet szolgálja, akkor lehet az bármilyen nagy és látványos dolog, nem Istenről tesz tanúságot. Ha azonban Isten és a másik ember önzetlen szeretete jelenik meg benne, akkor a legegyszerűbb, legkisebb, szinte senki által nem látott, észre sem vett cselekedet is Istenről beszél. A mai olvasmányban és az evangéliumban egy-egy halott fiú feltámasztásáról olvasunk. Persze, hogy egy ilyen csodás, soha nem látott, emberileg szinte elképzelhetetlen esemény Isten végtelen nagyságáról, hatalmáról árulkodik! Nem hiába mondja a careftai özvegy Illés prófétának, miután az visszahozza az életbe a fiát, hogy „Most már tudom, hogy csakugyan Isten embere vagy!” A naimi ifjú feltámasztása után is így beszélnek a gyászmenet tagjai: „Isten meglátogatta az ő népét.”  Azonban valóban ilyen csodás, felülmúlhatatlan tettekre van szükség ahhoz, hogy Isten megnyilvánuljon az embereknek, hogy hitre vezesse őket? Ha igen, akkor hiábavaló lenne bennünket, embereket küldeni a hit ébresztésére, az evangelizációra, hiszen mi nem vagyunk képesek ilyen dolgokra, csak egyedül az Isten.

    A szentleckében azonban Szent Pál is határozottan állítja, hogy magától Istentől kapta a küldetését: evangéliuma nem az emberektől való, hanem az Úr Jézus Krisztustól. Pedig Pál semmiféle csodát nem tett, amivel ezt úgymond igazolhatná. Mire hivatkozik akkor? Arra a hatalmas változásra, ami benne lezajlott. Arra a valódi 180 fokos „pálfordulásra”, ami megvalósult az életében. A megtérése előtt, még zsidó farizeusként, a saját elgondolásait, fanatikus eszméit szolgálta. Noha azt hitte, hogy Isten nevében és Istenért cselekszik, valójában önmaga körül forgott. Amit ő igaznak, helyesnek vélt, amit megszokott, azt védte foggal-körömmel. Azonban amikor Jézus igazolta számára, hogy téves úton jár, akkor Pál képes volt elszakadni korábbi önmagától. Képes volt belátni, hogy helytelenül gondolkodott és hitt. Noha egész korábbi életével szembe kellett fordulnia, a halálos veszélyt is vállalva, Pál felvállalta ezt a komoly váltást: önmaga helyett tényelegesen Istent tette a központtá. Tettei, szavai ezentúl szüntelenül erről árulkodnak. Pál munkája nyomán emberek tömegei lettek kereszténnyé, minden más apostolnál és tanítványnál hatékonyabban tanúskodott Krisztusról, anélkül, hogy csodákat tett volna. Felismerték ugyanis az emberek a teljesen Istennek átadott életéből, hogy rajta keresztül valóban az Isten szól hozzájuk, közeledik feléjük.