Évközi 12. vasárnap – C év



      Egy férfi hitt ugyan a maga módján Istenben, de sehogyan sem tudott mit kezdeni a karácsony ünnepével, illetve azzal a ténnyel, hogy Isten emberré lett. Nem is tartotta lehetségesnek, ugyanakkor nem is értette, miért lenne szükség arra, hogy Isten emberként megtestesüljön. Ezért amikor a családja karácsonykor elment az éjféli misére, ő mindig otthon maradt. Úgy érezte, kétszínűség lenne misére mennie, ha egyszer nem hisz abban, hogy az Isten egy kisgyermek alakjában megszületett erre a világra. Ezen a karácsonyon is egyedül üldögélt a meleg szobában, miután a felesége és a gyerekei elindultak a misére. Nagyon hideg, fagyos éjszaka volt, és a hó is sűrűn hullott. Éjfél előtt kicsivel erős szél is kerekedett, ami még dermesztőbbé tette a hideget és szinte átláthatatlan hóvihart kavart. A férfi ki-ki pillantott az ablakon, miközben egy könyvet olvasgatott. Egyszer csak koppanást hallott a bejárati ajtón. Biztosan valaki szórakozik és hógolyóval dobálja az ajtót – gondolta a férfi. Azonban újabb, majd még újabb tompa puffanást hallott az ajtó felől. „Mégis csak megnézem, mi lehet az!” – morogta a férfi, és cipőt rántva a bejárathoz sietett. Amikor kinyitotta, meglepődve látta, hogy kismadarak egy csoportja vergődik a hóviharban. Ide-oda dobálja őket a szél, próbálnak menekülni, de szárnyaik lassan felmondják a szolgálatot. A férfi szíve megesett rajtuk.”Meg akarom menteni őket!” – gondolta. Eszébe jutott, hogy a fészer egy szélvédett és viszonylag meleg hely lehet a kismadarak számára. Odagázolt hát a fészerhez, sarkig kitárta az ajtaját, és még a villanyt is felkapcsolta. Azonban hiába hívogatta a madarakat, azok csak nem akartak a fészer felé repülni. Ekkor magvakat és kenyérmorzsákat hintett a fészer padlójára, de a madarak tudomást sem vettek a számukra kiszórt ételről, csak tovább vergődtek a hóviharban, neki-neki csapódva az ajtónak, a házfalnak. A férfi erre kiment az udvarra, és a kezével hadonászva próbálta behajkurászni szerencsétlen jószágokat a fészerbe. Azok viszont a hadonászó ember látványára még jobban megijedtek, s még kétségbeesettebben röpködtek össze-vissza, mindenfelé, csak a fészer felé nem. A férfi elszomorodott. „Bizonyára valami rémisztő, veszélyes lényt látnak bennem, azért nem mernek erre jönni! Bár én is madár lehetnék egy percre, hogy elmondhassam nekik, mi lenne a jó, hogyan menekülhetnének meg!” Ebben a pillanatban felcsendült a távolból az éjféli mise kezdő harangja. A férfi hirtelen a fejéhez kapott és felkiáltott: „Most már értem! Hát persze! Hát persze, hogy emberré kellett lennie!” Azzal leborult a hóban imádkozni.

       Kicsoda számunkra Jézus? Rendkívül sok múlik azon a válaszon, amit erre a kérdésre adunk. Társadalmunk egyik legsúlyosabb kórtünete az értékrend összekavarodása, az alapvető kapcsolatok rendezetlensége. Legfontosabb szavaink, fogalmaink is kiüresednek, elveszítik tartalmukat. Nem azt jelentik már, amit korábban jelentettek, és amit ma is jelenteniük kellene, mert a mögöttük lévő valóság összekeveredett. Amikor azt mondjuk: „anya” vagy „apa”, akkor ezt valóban azt jelenti-e a mai ember számára, amit jelentenie kellene? Vajon engedi-e egy mai gyermek, fiatal, hogy a szülei azt a szerepet töltsék be az életében, amit be kellene tölteniük: a gondviselő, de ugyanakkor nevelő tekintély szerepét? Azt jelenti-e az iskola, a tanár a mai társadalomban, amit jelentenie kellene? Engedik-e a gyerekek, a szülők valóban iskolának lenni az iskolát, tanárnak lenni a tanárt? Engedik-e az emberek, hogy a munkahely tényleg munkahely legyen, hogy a nemzet az legyen számukra, ami lehetne stb.? Bizony hosszan folytathatnánk a sort. Arra sem tudna a mai emberek többsége helyesen válaszolni, hogy kicsoda, helyesebben micsoda az apa, az anya, a tanár, az iskola, a munkahelyi vagy állami vezető stb. Nem tudják, kitől mit várhatnak, kinek mi lenne a feladata, és elvárásaikat más, azokat teljesíteni nem képes dolgokra, kapcsolatokra vetítik ki.

      Pedig ezek a fontos kérdések eltörpülnek jelentőségben amellett a legfontosabb állásfoglalás mellett, hogy kicsoda számunkra Jézus. Az, hogy Jézus valóban létezett, nemigen képezi már vita tárgyát az emberek között. Azonban hogy ki mit lát meg, kit lát meg Jézusban, az talán soha nem volt annyira sokféle, mint manapság. Sokak számára egy hazug csaló, aki kihasználta az emberek hiszékenységét. Mások számára egy jó szándékú, nagyszívű ember, de csak ember, aki végül elbukott! Nagy hatással tudott ugyan lenni a történelemre, de pusztán múló hatással. Ismét mások prófétát látnak benne, Isten küldöttjét, aki valóban isteni üzenetet hozott. Azonban mivel csak ember volt, az ő üzenete sem teljes és tökéletes, az ő szavait is félremagyarázták, kiforgatták. Épp ezért nem lehet már tudni, ki is volt, milyen is volt az igazi Jézus, mit is akart valójában mondani Istenről. Természetesen akadnak olyanok is nagyon sokan, akik számára Jézus valóban maga az Isten, és életükben rendkívül fontos szerepet tölt be a benne való hit.

     Azonban akik Istenként tekintenek Jézusra, azoknál sem mindegy, hogy hogyan ismerik meg őt. Az igazi személyiségét ismerik meg és fogadják el, vagy pedig téves képet alakítanak ki Róla? Még Szent Péter apostol is, aki először vallotta Messiásnak, az Isten Fiának Jézust, helytelenül gondolkodott arról, milyen lesz majd a Messiás. Nem tudott azonosulni először azzal, hogy a Messiásnak szenvednie kell, magára kell vennie az emberi gyengeséget és magát a halált is. Nagyon nem mindegy tehát, mennyire figyelünk oda az evangéliumi kinyilatkoztatásra, mennyire vesszük komolyan Isten bemutatkozását, önfeltárulkozását, ahelyett, hogy a saját elképzeléseinket erőltetnénk Rá! Ma is rengetegen tekintenek úgy az Istenre, mint aki egy távoli, hatalmas és fenyegető lény. Mint aki nem tud és nem is akar mit kezdeni az emberi gyengeséggel, azon kívül, hogy kihasználja vagy bünteti azt. Jézusról azonban nem ilyen kép tárul elénk az evangéliumokból. Ő magára vette az emberi gyengeségeket, a bűn minden következményét. Nem viszolyog az elesett, bűnös embertől. Nem elutasító és fenyegető a hibáink ellenére sem. Tudja, mi a szenvedés, hiszen önként magára vállalta azt. Jézus olyan Isten, aki nem a pusztítással, a büntetéssel reagál elesett állapotunkra, hanem leereszkedik hozzánk a bűneink okozta mélységbe. Felemel minket, kiutat mutat a vergődéseinkből, ha mi engedjük.