Szent Péter és Pál ünnepe – újmise – C év



     Egy gazda aratás után egy hatalmas hangárban öntögette ki a búzáját, hogy száradjon. A hangár bejárata elé napról-napra teherautók érkeztek, és ezekbe a teherautókba zsákszámra hordták fel a munkások a búzát, hogy aztán a malomba vigyék, ott megőröljék, és végül a pékek kenyeret süssenek belőle. Egy aprócska búzaszem azonban mindenképpen el akarta kerülni ezt a sorsot. „Belőlem ugyan nem esznek! Én fel nem áldozom magam senki kedvéért! Nem pusztíthatnak el! Én megmaradok örökre!” – mondogatta magának és a társainak is. Addig fészkelődött, amíg legalulra nem került, és a hangár padlójának egy vékony repedésében húzta meg magát. Valóban sikerült is megúsznia a zsákokba lapátolást és a malomba szállítást. Végül csaknem egy év múlva, amikor már az új termés betakarítására készültek, a gazda gondosan kisöpörte a hangárt. Kipiszkálta bizony a mi kis rejtőzködő gabonaszemünket is a vékony repedésből, és számos más kacattal együtt kihajította a szemétdombra. A szemetet pedig meggyújtotta, s egy jó félóra múlva nem maradt más belőle, csak üszök és hamu. Megsemmisült a tűzben a gabonaszem is, aki nem akart az emberek tápláléka lenni.

    Az ember fölött ígyis-úgyis eltelnek a napok. Élete vagy lassan, vagy gyorsan elfogy, felemésztődik. A kérdés csak az, hogy úgy telnek-e el életünk napjai, hogy azt tettük, ami a küldetésünk, amiért vagyunk, vagy pedig értelmetlenül, céltalanul, gyümölcstelenül? A halál, a földi élet vége mindenképp kikerülhetetlen számunkra: nem mindegy azonban, hogy mielőtt meghalunk, elvégeztük-e azt, amit egyedül mi végezhettünk el a Földön? Boldogabbá tettük-e azok életét, akiknek boldogságát nekünk kellett elsősorban szolgálnunk? A mai napon Szent Péter és Szent Pál főapostolokat, templomunk védőszentjeit ünnepeljük. Két olyan embert, akiknek élete áldozattá lett Krisztus és az Egyház oltárán. Az olvasmányban azt a részletet hallottuk, amelyben az Isten angyala kiszabadítja Pétert Heródes börtönéből, a közeli és biztos halál torkából. Megelégedetten bólintunk: ez így helyes, így természetes! Persze, hogy Isten megmenti az ő emberét, kiválasztottját! Ebből látszik, hogy valóban szereti őt. Az is a világ legtermészetesebb dolga, hogy miután sikeresen kijöttek a rácsok mögül, Péter Istennek tulajdonítja és köszöni meg csodálatos szabadulását. Azonban a szentlecke szavain már sokkal inkább ledöbbenünk: Pál ugyanúgy szabadulásról beszél, mint Péter, és dicsőíti Istent azért, hogy megmenekült az oroszlán torkából. Pedig amikor Pál ezeket a sorokat írja, éppen börtönben van, és nincs is kilátás arra, hogy kiszabaduljon. Sőt, teljesen tudatában van annak, hogy földi életének rövid időn belül vége: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul …. eltávozásom ideje közel van.” Akkor ugyan miféle szabadulás az, amiért Pál apostol hálálkodik? Miféle megmenekülés? Egy sokkal rosszabb dologtól való megszabadulást ünnepel itt a nemzetek apostola: az értelmetlen, hiábavaló élet rémétől mentette meg őt az Isten. Megadta neki azt a valóban legnagyobb kegyelmet, hogy gyümölcsöző életet élhetett! Nem kell azon bánkódnia, hogy hiába szálltak el fölötte az évek, hanem bátran kijelentheti: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam.” Dicsőíti Istent azért, hogy teljesíthette az evangélium hirdetésének nagy művét a pogányok között, és most vértanúhalálával felteheti a koronát élete művére. Számára nem a börtön és a kínhalál a legnagyobb rossz, hanem annak tudata, hogy nem vitte végbe a küldetést, amit Jézustól kapott. Egyébként tudjuk, hogy Péter sem utoljára került börtönbe akkor, amikor Jeruzsálemben Heródes elfogatta még apostoli munkájának kezdetén! Nem, Péter sem kerülte el élete feláldozását. Még hamarabb vértanú lett, mint Pál apostol, ugyanabban a városban, Rómában. Nem azért mentette meg Jézus Heródes börtönéből, hogy minden fájdalomtól, szenvedéstől megmeneküljön, hanem azért, mert akkor még nem állt készen: még nem teljesítette a rá bízott küldetést.

     Szent Péter és Pál ünnepe hagyományosan a papszentelések és első szentmisék ünnepi időszaka is a Római Katolikus Egyházban. Számunkra különösen is szép ez a templombúcsú, hiszen tegnap szentelte pappá Érsek atya Kőhegyi Dániel diakónust, aki az utóbbi években plébániánk munkatársa volt. Most pedig az ő újmiséjét ünnepeljük, amikor először mutatja be a legszentebb áldozatot, Krisztus Testét és Vérét az Atyának.

   Kedves Dani! Soha ne felejtsd el, hogy amikor az ember áldozik, magához veszi Jézusnak értünk a kereszten feláldozott testét, akkor a saját életének mindennapi áldozatait is odateszi az Úr oltárára. A hűséges és szorgalmas kötelességteljesítést, emberi kapcsolatainak terheit, betegségeit, fájdalmait, szeretetből vállalt lemondásait, stb. Jézus áldozatával egyesítve minden ember bemutatja a maga áldozatát, ami csakis Jézuséba építve válik örök értékké. Még inkább igaz ez a papokra, akik magának Krisztusnak a személyében élnek, szólnak, cselekszenek az emberek között. Nekik, akik nem csak részesülnek a szent áldozatból, hanem közre is működnek annak megvalósulásában, még inkább küldetésük, hogy Jézus önfeláldozó, odaadó életét megjelenítsék. Te is küldetést kaptál, apostoli küldetést, mint Szent Péter, Szent Pál és a többi kiválasztott. Nem lehet, és kár is lenne tagadni, hogy ebben a szolgálatban el lehet égni, teljesen áldozattá lehet válni. Azonban nem az jelenti az igazi veszélyt, hogy szenvedned kell, hogy lesznek sikertelenségek, kudarcok, hogy találkozol az elutasítással, a meg nem értéssel, akár a bántásokkal is, mint Krisztus. A nagy veszélyt az jelenti, ha nem Krisztusért és az Ő egyházáért égsz el! Ha nem a hivatás teljesítésének útján leszel áldozattá! Ha szenvedéseidet, fájdalmaidat nem Jézusért kapod és nem Jézussal viseled. Ha akár örömeid, akár fájdalmaid annak a hivatásnak a határai túl érnek téged, amelyre tegnap igent mondtál visszavonhatatlanul. Az oltár előtti arcra borulás azt jelképezte, jelképezi, hogy a világnak meghalva Istennek akarsz élni. Mégpedig nem valamiféle életuntságból, embergyűlöletből, szomorú csalódottságtól vezetve, hanem épp hogy az igazi és teljes életet keresve, az emberek iránti szeretettől égve, örömtől és lelkesedéstől hajtva! Ennek a teljes odaadásnak a célja az evangélium hirdetése, ahogyan Szent Páltól is hallhattuk. Az evangéliumot hirdetni pedig nem csak a tanórákon kell és lehet! Nem csak a nap bizonyos szakaszaiban néhány óráig. Nem csak szavakkal, tudományos módszerekkel! Az evangéliumot, az örömhírt az egész életünk hirdeti – vagy nem hirdeti. Elsősorban az, hogy nekünk egy kifelé is megnyilvánuló belső örömet jelent-e a Jézussal való személyes találkozás? Hogy élni tudunk-e ebből az örömből akkor is, amikor nehéz terheket cipelünk? Nem rövid és nem könnyű út áll már mögötted, amióta erre a hivatásra készülsz. Ugyanakkor sokszor megtapasztalhattad a segítséget, támogatást, lelkesítést is elsősorban Isten, de az emberek részéről is. Igen, sok minden mögötted van már, mégis az út elején jársz. Nem vagy még készen, és ez jó hír! Neked még remélhetőleg hosszú évek, évtizedek múltán kell számot adnod arról, hogy befejezted-e a rád bízott küldetést, megharcoltad-e a jó harcot, milyen pályát futottál végig. A pálya egyszer ígyis-úgyis véget ér. A gyertya végig elég. Azonban nem mindegy, milyen célba futsz be, az áldozatod milyen gyümölcsöket terem. Segítsenek Péter és Pál főapostolok, minden lelkipásztor védőszentjei, hogy papként nem csak létezz, hanem valóban élj! Életed ne csak hivatalnoki kötelességteljesítés, hanem látható, érzékelhető evangélium legyen!