Évközi 21. vasárnap – C év



      Egy jámbor zarándok rótta a poros utakat már több hónapja, hogy Santiago de Compostellába jusson. Egyik reggel, amikor lesietett megfürdeni egy kis folyó partjára, a vízből kimászva egy szokatlanul csillogó követ pillantott meg a kavicsok között. Rácsodálkozott a kő szépségére, egy darabig nézegette, majd szórakozottan a tarisznyájába csúsztatta. Szinte azonnal meg is feledkezett róla, amint tovább folytatta az útját. Néhány nap múlva, estefelé letáborozott és tüzet gyújtott, hogy a hideg ellen védekezzék. Hamarosan egy kereskedő csatlakozott hozzá, aki több öszvérnyi értékes rakománnyal utazott. Amint békésen beszélgettek a kereskedővel a tűz mellett, a zarándok egyszer csak kinyitotta a tarisznyáját, hogy szerény vacsoráját elővegye belőle. A tarisznya mélyéből előgurult a csillogó kő is, és hirtelen ezer színben ragyogott fel, ahogyan rávetődtek a tűz lángjai. A kereskedő megbabonázva bámult a kőre: azonnal felismerte, hogy egy értékes gyémánt hever a lábai előtt. Mohóságának nem tudván parancsolni, rákiáltott a zarándokra: „Add nekem ezt a követ! Szükségem van rá, az enyém kell, hogy legyen!” A zarándok minden töprengés és szívfájdalom nélkül átnyújtotta a követ a kereskedőnek, mintha csak egy értéktelen kavics lett volna. „Csak úgy ideadod nekem?” – kérdezte csodálkozva a kereskedő. „Hát nem tudod, hogy ez egy gyönyörű gyémánt, és az értéke szinte felbecsülhetetlen?” „Számomra aztán nem jelent semmit! Nyugodtan a tiéd lehet!” – válaszolta a zarándok. A kereskedő azt hitte, a zarándok meghibbant. Gyorsan zsebébe csúsztatta a követ, majd felállt, elköszönt és gyorsan továbbindult, nehogy különös útitársa mégiscsak meggondolja magát. Csak órák múlva, az éjszaka közepén szállt le újra a lováról, hogy pihenjen egy kicsit. Azonban nem tudott, nem mert elaludni. Állandóan attól félt, hogy valaki kirabolja, elveszi tőle a gyémántot. Dugta ide, dugta oda, még a földbe is elásta, de rögtön ki is ásta, hátha holnapra elfelejti, hova ásta. Tele volt a szíve félelemmel és nyugtalansággal. Egy szemhunyásnyit sem aludt, csak rettegett egész éjjel. Másnap, amikor a Nap felkelt, lóra ült, és megfordulva az úton a zarándok után indult. Dél körül rá is talált, amint épp fájós lábait masszírozgatta egy fa alatt. „Vedd vissza a követ!” – mondta. „Inkább add nekem azt a nyugalmat, amivel minden féltékenység nélkül ide tudtad adni nekem ezt az értékes gyémántot, amivel le tudtál mondani róla!” A zarándok azonban elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Nem, barátom, nem! A lelkem békéjét nem adhatom neked. Azt mindenkinek magának kell megszereznie.”

     Mennyire megszoktuk sajnos, hogy általában csak úgy juthat valaki valamilyen pozícióba, ha „valakinek a valakije”, ha sógor, koma, jó barát segíti előre, ha vannak „kapcsolatai”. Milyen sokat ér a jó ismeretség: igenis számít, ha valakivel együtt ettünk és ittunk, ha az utcánkban lakott. Másképp sokszor elképzelhetetlennek tűnik az érvényesülés a mai Magyarországon is! Ennek fényében mennyire megdöbbentőnek tűnnek Jézus szavai azok felé, akik azt bizonygatják neki: „Veled együtt ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál!” Jézus ezt mondja az így beszélőknek: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket! Nem tudom, honnét valók vagytok! Bizony, az üdvösségre való eljutást nem érdemli ki helyettünk semmiféle sógor, koma, jó barát! A Mennyek Országának kulcsát senki sem képes a kezünkbe nyomni anélkül, hogy mi bármit is tettünk volna érte.

      A kérdésre, hogy „kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?”, Jézus nem számokkal válaszol. A szűk kapun való belépésre biztatva egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy az üdvösség elnyerésére mindenki meghívást kapott, annak elérése mindenki számára lehetséges. Ugyanakkor azt is világosan megfogalmazza, hogy csak személyes erőfeszítések árán, komoly áldozatokat vállalva, a szenvedésektől sem visszariadva lehetünk a Mennyek Országának örökösei. Ez akkor is igaz, ha az üdvösségről valljuk, hogy azt mi emberek nem tudjuk kiérdemelni, mindig Isten ajándéka lehet csak számunkra. Hogyan fér össze ez a két állítás? Tudniillik, hogy csakis Isten ajándékaként üdvözülhetünk, emberi erőfeszítésekkel nem tudjuk kiérdemelni, valamint az, hogy mégis tennünk kell érte, nem is keveset. Csak úgy, ha megértjük az Isten Országának lényegét, ami nem más, mint az Isten és az ember közötti, valamint ember és ember közötti örök és tökéletes szeretetkapcsolat. Isten a maga részéről mindent megtesz ezért a kapcsolatért: Ő öröktől fogva, tökéletesen szeret minden embert. Ennek a szeretetnek az ingyenes ajándéka már a földi életre való megszületésünk is, még inkább az örök életre való meghívás.  A megváltás műve és a szentségekben adott kegyelem is Isten ingyenes ajándéka. Így tehát az üdvösség, az Istennel való szeretetkapcsolat Isten részéről valóban nem a mi érdemeinktől függ. Ugyanakkor a kapcsolat mindig a másik félen is áll: nekünk el kell fogadnunk, meg kell élnünk, viszonoznunk kell Isten irántunk való ingyenes szeretetét. Cselekedeteinkben ennek a viszonzásnak, a szeretetből való életnek kell megnyilvánulnia.

        Az üdvösség szeretetkapcsolat-voltából válik érthetővé az is, hogy itt miért nem működik a „veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál” féle megoldás. Egyszerűen azért, mert egy kapcsolatot senki nem élhet meg helyettünk. Senki nem szeretheti viszont Istent helyettünk. Itt csak a saját, személyes válaszunk számít, ami nem lehet felszínes és külsődleges. Nem elég, hogy ott voltunk, ahol az igét hirdették, ahol a hittant tanították, ahol a misét tartották! Nem elég, ha a kereszténység valamiféle kulturális örökségként vagy családi hagyományként körülvett bennünket! Ha nem alakult ki személyes, mély közösség köztünk és Jézus között, ha nem fakadtak Isten akarata szerinti cselekedetek ebből a szeretetkapcsolatból, akkor mi sem hallunk majd egyebet a világ végén, csak azt, hogy „nem tudom, honnét valók vagytok!”