Szent István király ünnepe – C év



    Élt egyszer egy hatalmas, tehetséges és gazdag király. Uralkodását sikerek kísérték, és mint ilyenkor mindig, bőven akadtak körülötte hízelgők, magasztalók. Addig dicsérték, magasztalták, amíg ő maga is elhitte, hogy nincs nála nagyobb, erősebb gazdagabb és kiválóbb a Föld színén. Alkotott hát magának egy uralkodói címet: „Legyőzhetetlen, méltóságos Hatalmasság, Végtelenül Fényességes, Mindenható Őfelsége, a Legnagyobb és Egyetlen Úr.” Ezentúl mindenkinek így kellett őt szólítania, és aki ezt netán elmulasztotta, arra súlyos börtönbüntetés várt. Egy napon egy egyszerű halászt ráncigáltak az őrök a király elé: „Legyőzhetetlen, méltóságos Hatalmasság, Végtelenül Fényességes, Mindenható Őfelsége, a Legnagyobb és Egyetlen Úr! Ez az ember nem hajlandó téged uralkodói címeden nevezni. Mi legyen vele?” A király a halászhoz fordult és rárivallt: „Ki vagyok én?” A halász szerényen felelte: „Te vagy a mi királyunk.” „Nem, nem ez az én megszólításom! Így kell neveznetek: Legyőzhetetlen, méltóságos Hatalmasság, Végtelenül Fényességes, Mindenható Őfelsége, a Legnagyobb és Egyetlen Úr.” Azzal börtönbe vettette a halászt, ahonnan csak egy év múlva szabadult. Alig telt el azonban néhány hónap a halász szabadon bocsátása után, a katonák ismét a király elé hurcolták a szerencsétlent. „Ez az ember még mindig nem hajlandó úgy szólítani felségedet, hogy Legyőzhetetlen, méltóságos Hatalmasság, Végtelenül Fényességes, Mindenható Őfelsége, a Legnagyobb és Egyetlen Úr.” A király csak úgy fújtatott a haragtól: „Miért?? Miért nem vagy képes megadni nekem a kellő tiszteletet, és úgy nevezni, ahogyan a törvény előírja??” A halász hebegni kezdett: „Uram király, én őszintén tisztellek téged, de nem tudom, hogy miért kell….” A király azonban nem várta meg a választ, intett, és a halászt már hurcolták is a börtönbe. Ezúttal két évig sínylődött ott. Amikor végre kiengedték, a király elhatározta, hogy utána lopódzik, és kihallgatja, kilesi, ugyan miért makacskodik ennyire ez az ember. Amikor az egyszerű kis halászkunyhóhoz ért, lekuporodott az ablak alatt. A halász felesége, miután kisírta magát örömében, szitkozódni kezdett, és szapulta a zsarnok királyt. A férje azonban nyugtatta: „Ne beszélj így! Magad is tudod, hogy tényleg nagyszerű ember! Igaz, hogy könnyen haragra gerjed és túlontúl büszke, de meg kell bocsátanunk neki! Amióta ő uralkodik, népünk békében és jólétben él. Az adók is méltányosak. Sok földjét osztotta szét a szegények között. Igazán sokkal rosszabb is lehetne!” Amikor a király ezt meghallotta, mélységesen elszégyellte magát. Bekopogott a kunyhóba és halkan belépett. Tisztelettudóan köszönt a házaspárnak, majd leborult előttük a földre, és bocsánatot kért az okozott szenvedésekért. A halász és felesége megkövülve nézték. Aztán az öreg halász fölemelte a király, maga borult le előtte, és így szólt: „Boldog vagyok, hogy láthatom, Legyőzhetetlen, méltóságos Hatalmasság, Végtelenül Fényességes, Mindenható Őfelsége!”  „Legnagyobb és Egyetlen Úr.” – tette hozzá a felesége. A király csodálkozva kérdezte, hogy most vajon miért szólítják így, ahogyan korábban sohasem. A halász így válaszolt: „Az a király, aki képes belátni a tévedését, képes bocsánatot kérni az általa okozott sérelmekért, valóban megérdemli a legnagyobb tiszteletet.” A király palotájába hazatérve azonnal eltöröltette az őt megillető cím használatát.

      Magyar népünk Szent István királyban mindmáig egyik legnagyobb vezetőjét, államunk alapítóját tiszteli. Kultusza túlélte az évszázadokat, mint ahogyan műve, a magyar állam és egyházszervezet is. A tények igazolják, hogy valóban nagy, rendkívüli ember született benne a világra. Nagysága pedig abban is áll, hogy erényei között számos olyannal találkozunk, ami általában nem volt jellemző kora uralkodóira, sőt az őt megelőző vagy követő királyok többségére sem sehol a világon! Ilyen volt például a népe iránti őszinte szeretete és áldozatkészsége. Nem kihasználni akarta alattvalóit, nem élősködni akart rajtuk, mint ahogy sok más uralkodóról tudjuk, hanem egész életét nemzete szolgálatára szentelte. Jót akart tenni és jót is tett velük, értük, gondoskodott népe jövőjéről. Legendái elbeszélik bőkezűségét a szegények iránt, nagylelkűségét a rászorulókkal szemben. Nem gazdagodni akart, hanem másokat gazdagítani! Másik – sajnos nagy emberek körében nem túl gyakori - tulajdonsága volt a szelídség. Noha mikor szükség volt rá, tudott büntetni is, mégis minden korabeli leírás megemlékezik szokatlan szelídlelkűségéről. Nem volt kegyetlen és erőszakos, mint más királyok, nem a félelem gerjesztésében látta a hatalom megtartásának eszközét. Törvényei is enyhék, emberségesek voltak a korabeli európai törvényekhez képest. A legmegdöbbentőbb azonban Szent István király alázata volt, amivel képes volt alávetni magát, népének és országának sorsát Isten akaratának. Ennek csodálatos tanúbizonysága a Szent Korona felajánlása Szűz Máriának, Magyarország Nagyasszonyának. Mindig elismerte maga fölött a teremtő és Megváltó Isten hatalmát, s tudott Benne bízni akkor is, amikor kilátástalannak tűnt a jövő.

     Minden kor minden vezető emberének van mit tanulnia Szent István királytól, azonban ezek az erények nemcsak a vezető pozícióban lévő, de az egyszerű emberek életét is bearanyozzák.