Évközi 22. vasárnap – C év



      Két férfi szembetalálkozott egymással a falu melletti patakon átívelő keskeny gyaloghídon. A patak éppen áradt, mély volt és gyorsan rohanó. A hidacska azonban túlságosan is keskeny ahhoz, hogy két férfi csak úgy elhaladjon rajta egymás mellett. Egyiküknek bizony ki kellett térnie. A jobban öltözött, láthatóan gazdagabb férfi így szólt a szerényebb kinézetű szembejövőhöz: „Én ugyan soha ki nem térek egy önző, gőgös, felfuvalkodott hólyag elől!” –  azzal büszkén felcsapta az állát és megállt a híd közepén. A másik férfi csak ennyit szólt: „Én azonban igen!” – és visszatérve a túlpartra utat nyitott az erőszakoskodónak.

     Az alázatot sokan vélik gyengeségnek vagy butaságnak, ezért óvakodnak is tőle. Úgy gondolják, hogy aki alázatos, az mindenképpen veszít: azt eltapossák, az nem érvényesülhet, az háttérbe szorul, szegény és szerencsétlen marad. Pedig az alázat nem gyengeség, nem butaság, nem naivitás! Sőt, az igazi alázatnak a megaláztatáshoz sincs semmi köze! A megaláztatás kívülről jön, más személy részéről elszenvedett sérelem. Az alázat azonban az ember bensőjéből fakad, szívének egyik legszebb, legfontosabb erénye. Nem akkor nyilvánul meg elsősorban, amikor mások átgázolnak rajtunk, hanem sokkal inkább akkor, amikor mi tehetnénk meg ezt, és mégsem tesszük.

    Éppen a gőg, a felfuvalkodottság az, ami butaság! Nem véletlenül mondja a mai olvasmány: „Nincs gyógyír a gőgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret, és észre sem veszi.” Valóban, a gőg megakadályozza, hogy az ember észrevegye, elismerje a benne lévő hiányosságokat, hibákat, bűnöket! Mindig többet képzel magáról, mint amennyit ér valójában! Nem fogadja el másoktól a korrigálást, a bírálatot, nem kontrollálja a tetteit, döntéseit. Ez pedig nem más, mint súlyos butaság, és még súlyosabb butasághoz vezet. Nem létezik ember, aki ne követne el hibákat, aki mindenhez értene, akinek ne kellene tanulnia, fejlődnie, másokat követnie. A felfuvalkodott ember ezt könnyen elmulasztja, nem veszi észre, nem fogadja el tökéletlenségeit, ezért hát egyre inkább halmoz hibát hibára.

     Az alázat nem is gyengeség, nem az erő hiánya, hanem éppen az igazi, lelkünkből fakadó erő és nagyság megnyilvánulása. Erő kell ahhoz, hogy az ember beismerje gyengeségeit, hiányosságait. Erő kell ahhoz, hogy ne alkalmazzon erőszakot, pedig megtehetné, hanem más, hatékonyabb módszert válasszon a konfliktusok megoldására. Erő kell ahhoz, hogy inkább segítsük, semmint elnyomjuk a gyengébbet! Hogy inkább tanítsuk azt, aki tudatlanabb, semmint mi akarjunk megtenni, megoldani helyette is mindent. Nagyság kell ahhoz, hogy inkább háttérbe húzódjunk, amikor a szeretet ezt megköveteli. Hogy lemondjunk saját akaratunk minden áron való érvényesítéséről, ha ezzel csak azt érnék el, hogy veszélyeztetünk nagyobb értékeket (pl. a kapcsolatot magát).

        A keresztény ember számára azért is nélkülözhetetlen az alázatra törekvés, mert magának Istennek is egyik leggyakrabban megnyilvánuló, fontos tulajdonsága ez. Az Ószövetség embere, az Ókor embere hajlamos volt azt isteni jelenésnek, isteni megnyilvánulásnak tartani, ami rémisztő volt, hatalmas és emberfeletti. Mennydörgés és villám, lobogó tűz, természeti katasztrófák, rendkívüli, csodás erőmegnyilvánulások! Olyan élmények, amelyek óhatatlanul térdre rogyasztják az embert, szinte erőszakkal földre nyomják. Az Ószövetség Istenének is voltak ilyen megjelenései, pl. a Sinai hegyen a Tízparancsolat átadásakor. Azonban amikor Isten a maga teljes valójában akart megnyilvánulni, tökéletesen és visszavonhatatlanul ki akarta nyilatkoztatni önmagát, akkor nem ilyen módszereket választott. Fiában, Jézus Krisztusban emberként jelent meg. Emberként, aki ráadásul szegény volt és alázatos. Aki mindenkit szeretett, mindenkinek megbocsátott, nem lépett fel erőszakkal senki ellen, inkább maga szenvedte el az erőszakot. Éppen emiatt sokan nem is fogadták el Messiásként: nem tudták elhinni, hogy ilyen gyengének, elesettnek, hatalom nélkülinek lássák Isten küldöttjét. Pedig épp gyengesége, elesettsége, szenvedése és halála által győzte le a rosszat, vitte végbe mindnyájunk megszabadítását. Feltámadása és megdicsőülése pedig megmutatta, hogy éppen alázata és kicsinysége által bizonyult Isten hatalmas Fiának.