Évközi 23. vasárnap – C év



     Egy régi történet szerint egy édesanya karján apró gyermekével egyszer egy hatalmas barlang mellett haladt el. Korábban nem tudtak az emberek erről a barlangról, mert a bejáratát hatalmas szikla torlaszolta el. Most azonban a szikla elgördült a barlang ajtaja elől, és az édesanya egy furcsa hangot hallott belülről, ami ezt mondta: „Én egy kincses barlang vagyok! Megengedem neked, hogy nyolc percre belépj a falaim közé. Vigyél magaddal bármit és bármennyit abból, amit itt találsz, de vigyázz, a legfontosabbat semmiképp ne hagyd itt! Nyolc perc múlva a hatalmas szikla újra elzár engem a világtól, és soha senki nem léphet be ide többé!” Az asszony némileg remegve ugyan, de belépett a barlangba. Lám, csodálatos kincsekkel, arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, káprázatos gyöngyökkel volt tele. Lerakta a kezéből a kis gyermeket, és két marokkal szedte a kincset a kötőjébe, a zsebeibe, a kendőjébe, ahová csak bírta! „Ne feledd, csak nyolc perced van!” Hallotta még egyszer a hangot. Erre kapkodni kezdett, még gyorsabban markolta össze a kincsből, amit csak fel tudott szedni. Már hallotta kintről a lassan visszagördülő szikla dübörgését, amikor a sok arannyal-ezüsttel kirohant a barlangból. Épp hogy kifért még a résen, s nagy lihegve megállt odakint, amikor a barlang bejárata örökre bezáródott. Az asszony már indult volna el, amikor éles tőrként vágódott a szívébe a felismerés: a gyermeke! A kisgyermekét bent hagyta a barlangban. Hiába rohant azonnal vissza, hiába dörömbölt a sziklán, hiába feszegette, hiába hívta segítségül a környék összes emberét, a sziklát nem sikerült együttes erővel sem elmozdítani. A gyermeket örökre elzárta a sötétség. „Vigyázz, a legfontosabbat semmiképp ne hagyd itt!” – hallotta a fejében, a szívében újra és újra a hangot. Sírt, zokogott, de nem tudott változtatni azon, ami történt. A gazdagság csak egy pillanatig tartott, de a keserűség egész életében elkísérte.

    Milyen riasztónak, visszataszítónak hatnak Jézus szavai a mai evangéliumban, amikor arról beszél, hogy „aki nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom!” Még akkor sem egészen válik könnyedén elfogadhatóvá ez a követelmény, ha megértjük, hogy a „gyűlölni” jelentésű arám szót nem a magyar „gyűlölet” szó jelentése szerint kell értelmeznünk. Az eredeti kifejezést inkább úgy lenne helyes fordítanunk, hogy „kevésbé szeretni”. Vagyis nem lehet Jézus igazi tanítványa az, aki nem szereti kevésbé legközelebbi hozzátartozóit és önmagát is, mint Jézust. Még így, „szelídített formában” is elfogadhatatlannak tűnik az emberek többsége számára ez a kérés. Hogyan is követelhet valaki – akár még az Isten is! – olyat, hogy Őt jobban szeressük, mint apánkat, anyánkat, házastársunkat, gyermekeinket?? Berzenkedünk ez ellen a gondolat ellen. Pedig ha jól belegondolunk, a mai ember berzenkedése sokszor nem éppen jogos, főleg nem hiteles, mert sajnos igenis számos alacsonyabb rendű dolgot sokan jobban szeretnek, mint apjukat, anyjukat, férjüket, feleségüket, gyermekeiket! Gondoljunk csak arra, hogy mennyi apa és sajnos egyre többször anya is hagyja ott a párját és a gyermekeit is egy „új szerelemnek” nevezett szenvedély kedvéért, aminek legtöbbször úgy sincs kedvező kimenetele! Milyen sok szülő az alkohol vagy drogok rabjaként igenis odadobja a családját, csakhogy a szenvedélyének hódolhasson! Milyen sokan hanyagolják el minden lelkiismeretfurdalás nélkül öreg, sokszor beteg szüleiket a több pénz, a jobb anyagi lehetőségek után futva. Bizony, számtalan esetben a gyermekeikre fordítandó időt, a gyermekek nevelését is teljesen a sutba dobják apák és anyák a nagyobb kereset vagy a karrier, a jobb pozíciók miatt. Nem ritka az sem, főleg a fiatal leányanyák soraiban, hogy a hétvégi szórakozás, a buli kedvéért gondolkodás nélkül vetik oda egészen apró gyermekeiket a nagyszülőknek vagy akár bárki másnak. Nem olyan ritkaság tehát sajnos, hogy emberek jobban szeressenek valakit vagy valamit a legközelebbi hozzátartozóiknál: nem Istent, hanem sokszor huszadrangú dolgokat. Ezek a valakik, valamik pedig valóban akadályozzák, gátolják a szeretet kiteljesedését, ha túlontúl fontos helyet kapnak az életünkben! Istenre azonban ez egyáltalán nem igaz! Ha Ő kerül az értékrendünk középpontjába, akkor Ő nem fordít szembe bennünket senkivel azok közül, akiket szeretünk, hanem éppenhogy segít helyesen szeretni! Éppen tőle kaptuk ajándékképpen a szüleinket, házastársunkat, gyermekeinket, barátainkat. Nyilvánvaló, hogy nem veszi el őket tőlünk, nem „irigykedik” rájuk! Akkor miért kéri, hogy Őt jobban szeressük náluk, sőt saját magunknál is? Azért, mert csak ha Isten lesz középpontban a szeretetünk rendjében, akkor fogunk mindenkit és mindent igazán a maga helyére tenni az életünkben. Akkor tudjuk megfelelő módon, az egész embert és az egész életet szemmel tartva szeretni hozzátartozóinkat.

Gyerekkoromban többször láttam egy kifejező rajzot a hittankönyvekben. Egy nagy, sárga napkorongból széles sugarak áradtak szét, és ezeken a sugarakon, mint valamiféle utakon emberek tartottak befelé, a Nap középpontja felé. Minél közelebb jutottak a sárga napkoronghoz, annál közelebb kerültek egymáshoz is, amint a sugarak közötti távolság egyre szűkült és szűkült. Igen, ha egyre közelebb kerülünk Istenhez, akkor egyre közelebb kerülünk egymáshoz is: egyre inkább megtisztul a szeretetünk a tökéletlen emberi vonásoktól, hibáktól. Hiszen aki Jézust szereti, az „megtartja parancsait”, ahogyan Ő maga mondja. Az isteni parancsok pedig nem Isten érdekeit szolgálják, nem miatta jöttek létre, hanem kivétel nélkül mindegyik a mi boldogságunkat célozza. Ha valaki úgy szereti embertársait, köztük szüleit, szerelmét, gyermekeit, hogy figyelmen kívül hagyja Isten parancsait, az a majomszeretet vagy a bűnpártolás csapdájába esik, esetleg a saját önzésének, kihasználó magatartásának enged szabad utat! Inkább árt a szeretteinek, semmint használ nekik. Ha egy rosszul értelmezett szeretet nevében állandóan szemet hunyunk az embertársainkban jelen lévő rossz fölött, akkor hosszabb távon a boldogtalanságukhoz asszisztálunk. Érdemes tehát Isten mellett dönteni, mert akkor döntünk igazán a számunkra fontos emberek mellett is.