Nagyböjt II. vasárnapja – A év



    Egy okos, ügyes, de nagyon szegény sorsú fiú sokat töprengett a jövőjén. Édesanyja már évekkel korábban meghalt. Édesapja gondoskodott róla, aki egy nagy vállalat egyik gyárában egyszerű munkásként gürcölt kora reggeltől napestig. A fiú sokszor érezte igazságtalannak az életet: Miért van az, hogy egyesek olyan gazdagok, semmi gondjuk sincs, minden csak úgy az ölükbe hullik, ők meg annyira szerencsétlenek, hogy olykor még ennivalóra is alig telik? Szerette volna, ha neki nem olyan nyomorúságos sors jut majd felnőtt korában, mint édesapjának. Álmodozott a jövőről, de még jobban szeretett volna valami bizonyosat tudni. Ezért hát elment egy híres jövendőmondóhoz, hogy jósolja meg neki a jövőjét. Vajon mire fogja vinni? A jövendőmondó kissé elbeszélgetett a fiúval, majd átható tekintettel a szemébe nézve ezt mondta: „Te lehetsz annak a nagy vállalatnak a vezérigazgatója, ahol most apád gyári munkásként dolgozik.” A fiú szíve repesett az örömtől. Elsétált a vállalat székházához, föltekintett a magas irodaépület fénylő ablakaira, és már látta magát a széles, puha bőrfotelben, a perzsaszőnyeggel borított hatalmas szobában, amint éppen leveleket diktál a titkárnőjének. Ettől kezdve napról-napra jobban beleélte magát ebbe a csodálatos jövőképbe. Az iskolába már nem járt el, a tanulást abbahagyta. „Minek? Ha úgy is én leszek a vezérigazgató ….” – gondolta. Édesapjának sem segített az otthoni tennivalókban. Méltóságán alulinak érezte a kétkezi munkát. Lenézte apját, aki végülis „csak egy gyári melós”. Így teltek-múltak az évek. A fiú csak csavargott az utcákon, sokszor elsétált az irodaházhoz, mutogatta a haverjainak a csillogó ablakokat, amelyek mögött egyszer majd ő lesz az úr. A barátai azonban kinevették. A megígért szép jövő valóban sehogy sem akart bekövetkezni. Amikor a fiú felnőtt lett, az apja meghalt. A fiúnak nem volt munkája, jövedelme, így hamarosan utcára került. Kocsmázni kezdett, rossz társaságba keveredett. Néha alkalmi munkákat vállalt, hogy éhen ne haljon. Egyre lejjebb süllyedt, egyre züllöttebben élt. Újabb évek elteltével lassan maga is ráébredt, hogy ebből a vezérigazgatóságból semmi sem lesz. Elkeseredésében még inkább inni kezdett. Egyik reggel, mámorából ébredezve hirtelen megpillantotta az utcán a jövendőmondót. Odalépett hozzá, megragadta a karját és durván rázni kezdte: „Maga hazudott nekem! Azt ígérte, egy nagy vállalat vezérigazgatója leszek …. és nézze meg, mi lett belőlem!!” A jövendőmondó egy darabig bámulta a züllött csavargót, míg végre derengeni kezdett neki, hogy ki is állhat előtte. Végül így szólt: „Nem, dehogyis mondtam azt, hogy vezérigazgató leszel! Azt mondtam, hogy az LEHETSZ! Azonban úgy semmiképp, ha semmit nem teszel érte.”

      Hányan és hányan szeretnék előre tudni a jövőjüket! Mindig meglep, hogy ebben a modern, tudományos világban milyen sokan fordulnak mindenféle jósokhoz, sarlatánokhoz, hogy megtudják a tutit a sorsukra vonatkozóan. Azonban úgy gondolják, hogy ez a bizonyos jövő – legyen akár jó, akár rossz - csakúgy „bekövetkezik”, rájuk zúdul vagy ölükbe hull anélkül, hogy tehetnének érte vagy ellene. Pedig ez egyáltalán nem így van! Az ember élete nem valamiféle „előre megírt forgatókönyv” szerint zajlik, amibe neki semmiféle beleszólása nincs. Lehet és kell is a jövőről gondolkodni, bizonyos jelekből lehet és kell is a jövőre következtetni – azonban az ember szabadságát kiküszöbölő, annak hozzájárulása nélkül bekövetkező történésekre ritkán kerül sor. Egész életünk forgatókönyve pedig biztosan nincs előre „kőbe vésve”. Egy gyerekről, aki szép rímeket farag, lehet sejteni előre, hogy akár költő is lehet belőle. Valaki másról, aki gyönyörűen rajzol, szintén joggal fel lehet tételezni, hogy festőként is boldogulna. Azonban ha nem lép rá az oda vezető útra és nem járja azt végig …. akkor bizony nem fog azzá válni! A jelenünk hordoz ígéreteket, lehetőségeket a jövőre vonatkozóan, azonban ezeket nekünk meg kell ragadnunk, tennünk kell értük, hosszú évek munkájával ki kell formálnunk önmagunkban. Hány és hány reális elképzelés fuccsolt be, megvalósulni is képes álom dőlt hamvába amiatt, hogy valaki nem tett semmit azért, hogy ne maradjon üres ábrándozás az egész! Ahogyan már többször szóltam róla, bizony a mai fiatalokra fokozottan jellemző, hogy szinte azonnal a célban szeretnének lenni, az odavezető út fáradalmait, nehézségeit messze kikerülve! Ez azonban nem lehetséges.

     A mai evangéliumban Jézus színeváltozásának eseménysora nem annyira Jézus múltjáról, mint inkább a jövőjéről szól! A színeváltozásban valóban Jézus isteni dicsősége nyilvánul meg. A Tábor hegyi jelenet rámutat arra, hogy Jézus valóban „az Atyától jött”. Azonban ez a megdicsőülés testi mivoltában érinti az Urat: az arca (és egész teste) válik ragyogóvá, a ruhája lesz vakító fehérré. A test „megistenülése” pedig nem a múlt, hanem a jövő Jézus számára. A halálból való feltámadása után, a Mennybemenetelekor következik be és válik véglegessé a testi megdicsőülése. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, előbb le kellett jönnie a hegyről. Végig kellett járnia a szenvedés és a kereszt útját, egészen a gyötrelmes halálig. Csak az áldozatot követhette a beteljesülés, a küzdelem után valósulhatott meg a győzelem. A három apostolnak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak pedig azért is látnia kellett mindezt, mert ez az ő jövőjükről is szólt! A megdicsőülés, a testben-lélekben történő feltámadás és a boldog örök élet az Isten Országában nekik is, nekünk is osztályrészünk lehet, de csak akkor, ha végigjárjuk az oda vezető utat. Többszörösen találkozunk az evangéliumban azzal, hogy az apostolok uralkodni szeretnének, elsők szeretnének lenni, ott akarnak ülni Jézus jobb és bal oldalán az Ő dicsőségében … azonban nem gondolják végig, hogy ez mennyi szenvedésbe, áldozatba kerül. Nem véletlenül világosítja fel őket a Mester, hogy ehhez bizony ki kell inniuk a szenvedés kelyhét, vállukra kell venniük a keresztet.

Az ember – minden ember – jövőjének legnagyszerűbb ígérete, beteljesülése az üdvösség, atesti-lelki megdicsőülés, a végtelen örök boldogság Isten Országában. Azonban ezt sem nyerjük el automatikusan, minden erőfeszítés nélkül. A Nagyböjt arra hív minket, hogy kövessük Jézust a kereszthordozásban, a szeretetből fakadó önfeláldozásban is, ha részt akarunk venni a feltámadás és az örök élet dicsőségében. Amikor valami fájdalom nehezedik ránk, amikor nyomasztóan súlyosnak érezzük kötelességeink terhét, amikor türelmetlenné tennének az emberek hibái, gyöngeségei, akkor gondoljunk arra, hogy milyen nagyszerű jövő vár ránk az Atya Országában! Annak elérése azonban csak a kereszt felvállalása által lehetséges!