Évközi 25. vasárnap – C év



      Egy távolkeleti herceg apja halála után elveszítette a birodalmát és minden vagyonát. Egyik napról a másikra földönfutó lett. Elhatározta, hogy elmegy a nagy Kubláj kánhoz, aki még ismerte és szerette az apját, és tőle kér valami magas pozíciót és jövedelmet. Nagy nehézségek közepette el is jutott a kán színe elé. Biztos volt benne, hogy apjára és korábbi rangjára való tisztelettel a kán legalábbis egyik miniszterévé teszi meg őt, és hatalmas birtokokkal ajándékozza meg. Azonban nem ez történt. „Száz bárányt bízok rád. Menj, és legeltesd őket a hegyekben!” – mondta a nagy Kubláj. A herceg vöröslő arccal szegte le a fejét. „Hát mi vagyok én? Koszos birkapásztor?” Mérhetetlenül megalázottnak érezte magát, de nem mert ellentmondani. Elhajtotta hát a 100 birkát a hegyekbe. Nem figyelt egyébre, csak hogy széjjel ne széledjenek. Nem ügyelt arra, hogy mit és hol legeljenek vagy sem. El is hullott hamarosan mind a száz bárány valami betegségben. Megszégyenülten tért vissza a kánhoz. Ő azonban nem szidta meg, hanem ezúttal ötven bárányt bízott rá. A pásztorkodó herceg most már jobban ügyelt arra, mit legelnek a birkái. Azonban éjjelre a szabad ég alatt hagyta őket, nem terelte a nyájat biztonságos helyre. Így aztán pár hét múlva szét is szaggatták a bárányait a farkasok mind egy szálig. A herceg most már csak hosszas töprengés után mert visszamenni a nagy Kubláj kán elé. Alázatos, csendes hangon kérte, hogy ha lehet, tegyen még egy próbát vele. A kán nem is ellenkezett, hanem ezúttal 20 birka legeltetését bízta rá. A hercegből lett pásztor most már olyan gondosan vigyázott a nyájra, hogy a húsz birkából pár év alatt ötszáz lett. Amikor visszatértKublájhoz, ő mosolyogva így szólt. „Birodalmam keleti felének kormányzójává teszlek meg. Foglald el az állomáshelyedet!” A herceg örült, de azért megkérdezte: „Miért nem tudtál rögtön, amikor először eléd járultam, megbízni ezzel a rangomhoz és származásomhoz illő feladattal?”

„Azért, mert akkor a keleti vidékek népe is rövidesen úgy járt volna, mint az első száz bárányod.” – válaszolta a nagy kán.

 „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen.” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Hányszor de hányszor találkozunk azzal a mentalitással, hogy valaki mindent azonnal, de rögtön akar! A legjobb állást, a legjelentősebb pozíciót, a legmagasabb fizetést stb.stb. Talán ritkán lehetne hallani fiatalok szájából, hogy „én ugyan ennyiért biztos nem dolgozok! Nekem ennél komolyabb képesítésem van! Ezt a munkát én aztán biztos nem vállalom el!” stb. stb. ? Mintha valaki rögtön alkalmas is lenne bármely munka végzésére, magas állás betöltésére abban a pillanatban, hogy a diploma a kezében van!? Ugyanígy nem lehetséges az sem, hogy a kamaszoknak igazat adjunk akkor, amikor az „Én jobban tudom! Én mindent jobban tudok nálad!” szövegükkel jönnek, főleg a párkapcsolatok vagy a pénz kezelése, elköltése terén.

     Nem hiszem, hogy helyes lenne kispórolni a felkészülés, a beletanulás idejét bármilyen felelősséggel járó folyamatból: munkából, családalapításból, anyagiak kezeléséből stb. Ahhoz, hogy lássuk, ki mire képes nagyban, előbb látnunk kell, hogy ki mire képes kicsiben! Bizony, sokszor épp a legnagyobb hőzöngők, a leghangosabb dicsekvők bizonyulnak alkalmatlannak akár az egyszerűbb feladatok hűséges és felelősségteljes végrehajtására is! És amellett, hogy ők maguk beégnek, elbuknak a túlzott önbecsülésük következtében, ráadásul még ártanak a rájuk bízott ügynek, hivatalnak, embereknek is! Lerántják magukkal azt, amiről azt hitték, hogy magasabbra emelik. Ne becsüljük alá a gyakorlat, a begyakorolt erény szerepét – vagy éppen annak hiányát! Aki nem tanulja becsületesen azokat a tantárgyakat is, amelyek nem annyira tetszenek neki, amelyeket fölöslegesnek érez, honnan gondolja, hogy majd szorgalmas lesz olyan tárgyak esetében, amelyek végre érdeklik? És vajon meddig érdeklik? Aki nem végzi el azokat a munkákat legjobb tudása szerint, amelyekhez nem túlzottan fűlik a foga, miből gondolja, hogy majd kiváló lesz azokban a tevékenységekben, amelyeket végre igazán testhezállónak érez? Aki nem áll helyt szeretettel azokban az emberi kapcsolatokban, amelyeket nem ő választott, amelyeket közömbösnek érez maga körül, honnan veszi, hogy hűséges és áldozatkész tud majd lenni a legközelebbi szeretteivel szemben?

 Másrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy sokszor a kis dolgokból lesznek a nagyok: az először jelentéktelennek tűnő, fölöslegesnek tartott tevékenységek érlelődhetnek idővel élethivatássá! A lebecsült, talán tehernek tartott kapcsolatok fejlődhetnek barátsággá, szerelemmé, akár házassággá! Nem egyszer lettek már vezérigazgatók egy-egy cégnél olyan emberek, akik évtizedekkel korábban az utolsó kétkezi munkások voltak ugyanannál a cégnél. Mi lett volna, ha akkori sorsukkal, helyzetükkel elégedetlenkedve nem maradnak a helyükön? Talán most is az utolsó posztot töltenék be valahol másutt. Ne akarjunk tehát a csúcson kezdeni, főleg ha nem is tudunk oda feljutni, sem megmaradni a magunk erejéből! Legyünk kitartóak és hűségesek, becsületesek életünk kisebb jelentőségű feladataiban, kapcsolataiban, és akkor szépen apránként éretté válunk arra is, hogy jelentősebb küldetéseket töltsünk be, sőt éretté válunk arra is, hogy kicsiből valamit naggyá tegyünk: elsősorban önmagunkat!