Ökumenikus istentisztelet – Meghívás a kieng.



      Fiatal férfi utazott a vonaton. Látszott rajta, hogy rendkívül feszült lelkiállapotban van. Nagyokat sóhajtott, a keze remegett, arca néha fájdalmasan összerándult. A vele egy fülkében utazó lány végülis megkérdezte. „Elnézést, hogy megszólítom, de látom, hogy valami probléma van. Tudok esetleg segíteni?” A férfi először meglepetten rábámult, azután beszélni kezdett. „Tudja, hazafelé utazom, négy évig ültem börtönben. Egy nagyobb összeget sikkasztottam a munkahelyemen, de nem vagyok én ebben gyakorlott és ügyes. Gyorsan lebuktam, s a szülői házból vittek el bilincsben. Akkor rá sem tudtam pillantani öreg szüleimre, akik csak zokogtak és zokogtak. Nagyon szegények voltunk, nekik is segíteni akartam, de fordítva sült el a dolog. A börtönből néha írtam nekik levelet, de nem válaszoltak. Azzal tisztában voltam, hogy meglátogatni nem tudnak, mert nincs pénzük az utazásra. Most a szabadulásom előtt írtam nekik egy utolsó levelet. Azt írtam, hogy ha megbocsátottak nekem, akkor azt jelezzék úgy, hogy a kertünk végében álló almafa egyik ágára fehér szalagot kötnek. A vonat ott robog el a házunk és a kertünk mellett. Ha látom a fán a fehér szalagot, akkor leszállok az állomáson és hazamegyek. Ha azonban nem látom a fehér szalagot, továbbmegyek a vonaton, s többé nem kell találkozniuk velem. Közeledünk a szülői ház felé, néhány perc múlva ott leszünk mellette. Én azonban túlságosan félek, túlságosan izgulok. Nem merek kinézni az ablakon.” A lány szánakozva nézte a bánkódó férfit. „Majd én figyelem magának, rendben! Szóljon, ha a kertjük közelébe érünk, s én majd megmondom, látszik-e a fehér szalag vagy sem.” „Jó, tegyen így! Talán könnyebb lesz.”- válaszolta a férfi. A hátralévő néhány kilométer gyorsan elszaladt, a lány odatapasztotta arcát a fülke ablakához, míg a férfi mélyen lesüllyesztette tekintetét, a padlót bámulva. Egyszercsak felhangzott a lány örvendező kiáltása: „Nézzen csak föl! Nézzen föl bátran! Nézze, az egész fát fehér szalag borítja!”

     A megbocsátás, a kiengesztelődés képessége nem egy „extra” a keresztény ember részéről, amit vagy megteszünk, vagy nem, hanem nagyon is a lényeghez tartozik. Magának az Istennek a vére festette vörösre, szalagozta fel piros vérrel azt a fát, amely minden bűnünk megbocsátásának jele és eszköze lett. Ha az emberré lett Isten ekkora áldozatot hozott a mi vétkeink kiengeszteléséért, akkor nekünk is nagyon komolyan kell vennünk az Ő felszólítását: „Bocsássatok meg!” A Mi Atyánkban is nap mint nap imádkozzuk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

     Nagyon nehéznek, szinte lehetetlennek érezzük sokszor! Pedig biztosan nem az, hiszen Isten nem kér tőlünk lehetetlent. Mit jelent és mit nem jelent a megbocsátás, a kiengesztelődés? Nem jelenti azt, hogy a rajtam ejtett sérelem nem fájhat, nem eshet rosszul. Jelenti azonban azt, hogy nem dörgölöm szüntelenül az orra alá a sérelmet annak, aki megbántott, nem éreztetem vele szüntelen a kínlódásomat. Főleg pedig nem kötöm mások orrára, akiknek semmi közük hozzá. Nem jelenti azt, hogy nagy érzelmi kitörésekkel tudok közeledni az engem megbántók felé, hogy „meg akarom erőszakolni az érzelmeimet”, s ugyanúgy akarok rajongani a megbántóm iránt, mint a legközelebbi barátaim iránt. Jelenti azonban azt, hogy nem teszek semmi rosszat neki, nem állok bosszút rajta, s ha valamiben konkrétan segítségemet kéri, segítek rajta, ha tudok. Nem zárkózom el a kapcsolat elől, nem kerülöm a vele való találkozást és kommunikációt. Nem jelenti azt, hogy „elfelejtem” a velem történt rosszat, hiszen a felejtés nem megbocsátás. Jelenti azonban azt, hogy úgy építem be a megtörtént rosszat vagy rosszakat kettőnk kapcsolatába, hogy nem csak ez alapján akarom megítélni őt. Nem csak „ezt látom belőle”! (A tintafolt és a nagy fehér lap példája.) Nem jelenti azt sem, hogy ezentúl nem tarthatok attól, hogy újra megbánthat, hogy fel sem tételezem hogy ismét elkövetheti ezt a hibát. Inkább azt jelenti, hogy igyekszem elfogadni ezt a gyengeségét, megpróbálok együtt élni vele, anélkül, hogy az élet más területein is elítélném.

      A kiengesztelődésre, megbocsátásra nemcsak a másiknak van szüksége, aki vétkezett, hanem nekem is, aki a sérelmet elszenvedtem. A kiengesztelődés kétirányú folyamat, mindkét irányba gyógyít. Oldja a bennünk lévő görcsöt, feszültséget. Nem engedi mélyebben belénk fúródni a tövist, hanem segít leküzdeni a fájdalmat. Aki nem tud megbocsátani, önmagának árt leginkább.

     Ma azonban nemcsak arról beszélünk, hogy nekünk meg kell bocsátanunk, hanem arról is, hogy Isten a „kiengesztelődés szolgálatára” hívott meg bennünket. Vagyis segítenünk kell másokat is abban, hogy meg tudjanak bocsátani, ki tudjanak engesztelődni. Ez talán még nehezebb feladatnak tűnik a mai világban, mint a személyes megbocsátás. Miért? Mert elveszett a társadalom érzékenysége a bűn iránt. A pokolról szóló keresztény tanítás tanúsítja, hogy vannak olyan esetek, amikor mégsem történhet megbocsátás, nem jöhet létre kiengesztelődés. Mikor? Amikor az ember az Istennel és embertársaival szemben elkövetett súlyos vétkeit nem hajlandó bűnként beismerni és nem hajlandó bocsánatot kérni. Ilyenkor a rossz szabadon elvégezheti a maga rombolását, hiszen nem akarják felismerni és kiküszöbölni. Az Istentől való eltávolodás következménye a bűn és a bűnbánat iránti érzék súlyos csökkenését vonja maga után. Márpedig megbocsátani csak annak lehet, aki beismeri és megvallja vétkét. AKARNI megbocsátani mindenkinek lehet és kell is: így a sértett fél megteszi a kiengesztelődésért azt, ami rajta áll. A megbocsátás azonban akkor valósul meg, ha a másik fél is megteszi, ami rajta áll: elismeri a bűnt, kéri és elfogadja a megbocsátást.

     Társadalmunk már egyre kevésbé hisz abban, hogy van bűn, s így nem értékeli és gyakorolja a bűnbánatot és a megbocsátást sem. Vagy talán fordítva történt? Eltávolodva Istentől, elszakadt a megbocsátás forrásától, egyre kevésbé tudott és tud megbocsátani, így hát inkább tagadja a bűnt. Tény ami tény: korunk embere nem igazán hisz a megbocsátásban. Nagyon nehéz feladat tehát a kiengesztelődés szolgálata. Hogyan is tegyük??

     Felhívni a figyelmet arra a pusztításra, amit a bűn okoz, s ráébreszteni az embereket, hogy ebben van felelősségük! Csakis úgy működhet a kiengesztelődés, ha a sértő fél látja a sebet, amit ütött, s tudja, hogy azt ő ütötte! „Feltekintenek arra, akit átszúrtak.” A keresztény ember érzékenyebb a rosszra. Mivel lelkiismerete Krisztus törvényének hatása alatt áll, könnyebben észreveszi a bűnt és a bűn okozta sebet, mint az elfásult átlag-lelkiismeret. Mi keresztények nem lehetünk cinkosok a bűn eltussolásában, nem állíthatjuk be jónak vagy legalábbis természetesnek, megváltoztathatatlannak azt, ami a bűn miatt igenis rossz. Persze nem látványos siránkozásokat kell művelni, hanem őszintén kimondani a társadalom sebeit és a saját fájdalmainkat is. Mindezt azonban úgy, hogy nem felülről ítélkezünk, hanem ott állunk mi is, szenvedjük azt, amit el kell szenvednünk, keressük a közösséget a bűnösökkel, és segítünk rendbe tenni, amit rendbe kell hozni.

    Tudni megvallani saját bűneinket, s tanúságot tenni a megbocsátás feletti örömünkről. Erről különösen is szép vallomás az ökumenikus mozgalom a keresztény felekezetek között. Magam is többször hallottam olyan morgolódásokat II. János Pál pápa történelmi bocsánat-kéréseiről, amelyek valamilyen szinten helytelenítették ezt a pápai gesztust. „A muszlimok mikor kérnek tőlünk bocsánatot? Azokat a bűnöket nem is a mai keresztények követték el, sok száz évvel ezelőtt történtek! A volt népnyúzó kommunisták közül meg hány él még, és eszük ágában sincs bocsánatot kérni azért, amit pedig ők tettek.” Ez mind igaz, de nem kell, hogy befolyásolja a mi szeretetünket, tetteinket. Nekünk, akik halljuk a meghívást a kiengesztelődés szolgálatára, tudnunk kell megvallani bűneinket és kinyilvánítani a megbocsátást ebben a bűn iránt érzéketlen világban, mert így talán majd másokban is megmozdul valami. A példaadás apránként meghozhatja gyümölcsét. A kiengesztelődés szolgálatába belefér az is, amikor a bűneiket be nem látó, hibát hibára halmozó embertársainkat mégis szeretni próbáljuk, mégis jót akarunk nekik. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Talán lesz majd közöttük egy-egy „római százados”, aki felismeri ebben a kitartó szeretetben Isten közelségét és irgalmát.