Évközi 26. vasárnap – C év



     Egy szegény özvegyasszony, akinek két kis gyermekéről is gondoskodnia kellett, egy gazdag és titokzatos hölgyhöz állt be cselédnek, aki az erdő mélyén lakott. Mindennap eljárt a falujából az erdőbe. Becsülettel, szorgalmasan szolgálta a hölgyet már évek óta, s ezzel kivívta munkaadója megbecsülését. Egy alkalommal így szólt a titokzatos hölgy a szegény özvegyhez: „Nagyon elégedett vagyok a szolgálatoddal, ezért fogadd el tőlem ezt a gyűrűt! Ez nem akármilyen gyűrű, hanem varázslatos: ha kétszer megfordítod az ujjadon, azzá változhatsz, amivé csak akarsz!” Az özvegy nagy hálálkodások közepette zsebébe csúsztatta a gyűrűt, és rövidesen meg is feledkezett róla. Eszébe jutott azonban, amikor nagy éhínség ütött ki a vidéken. Nem hullott eső, és abban az évben szinte semmi nem termett a földeken. Épp csak annyi gabonájuk maradt az embereknek, hogy elvessék a következő évre. Az újabb aratás azonban még messze volt, s az éhség egyre súlyosabban ránehezedett az egész országra. Az özvegy is napról-napra elkeseredve hallgatta éhes gyermekei sírását, könyörgését. Egyszer csak eszébe jutott a gyűrű: reggel, mielőtt a gyermekei felébredtek volna, gyorsan ujjára húzta, kétszer elforgatta, és egy hatalmas, illatozó kenyérré változott az asztal közepén. Amikor a gyerekek felkeltek, ujjongva vették észre a kenyeret, s rögtön neki is estek jó étvággyal. Mikor már jóllaktak, eszükbe jutottak a szomszéd gyerekek, akikkel általában sokat vitatkoztak, veszekedtek. Először arra gondoltak, nem szólnak nekik. Éhezzenek csak, megérdemlik!! De aztán a lelkiismeretük mégsem hagyta őket nyugodni: áthívták a szomszéd fiúkat és lányokat, akiknek beesett, szomorú arca rögtön földerült a kenyér láttán. Degeszre ették magukat, de a kenyér csak nem akart elfogyni! A gyerekek jóllakottan kibékültek egymással, s vidáman játszottak együtt az udvaron. Feltűnt ez a szomszéd szülőknek is, akik átjöttek, hogy hazahívják a gyerekeiket. Amikor meglátták a megkezdett cipót az asztalon, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, s ők is addig ettek, amíg csak bírtak. És lám, a kenyér még mindig nem fogyott el! Este az utolsó morzsák visszaváltoztak a jó szívű özvegyasszonnyá. Másnap azonban újra ott illatozott a friss kenyér az asztalon. Elterjedt a csodálatos hír az egész faluban. Jöttek az emberek, a családok, békésen eszegettek együtt. A csodás kenyér nem csak az éhségüket csillapította, hanem más dolgokban is segítségükre volt: a haragosok kibékültek egymással, a vitás kérdések megoldódtak. Aki beteg volt, az meggyógyult, a reménytelenek megvigasztalódtak. Így ment ez egészen aratásig, amikor a falu népe végre betakaríthatta az új termést. Az aratók között ott sürgött-forgott a szegény özvegyasszony is, és akik a közelében voltak, csodálkozva tapasztalták, hogy az asszony illata olyan, mint a frissen sült cipóé.

A mai olvasmányban szereplő henyélő, dúskáló gazdagokat nem azért ítéli el a Szentírás, mert elefántcsont ágyakban heverésznek és lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből, hanem azért, mert közben „József végzete miatt nem bánkódnak”, vagyis népük szegénysége, elesettsége hidegen hagyja őket. Józseftől származott a szétszóratás előtti Izrael legnagyobb törzse, Efraim. Így hát az utalás Izrael szegényeiről, nyomorultjairól szól. A nép gazdag vezetői közömbösek a szerencsétlenek sorsa iránt, holott volna miből segíteniük. Az evangéliumi példabeszéd dúsgazdagja sem azért kerül a kárhozat tüzére, mert dúsgazdag, hanem mert napról-napra érzéketlenül lépi át a küszöbén fekvő koldus Lázárt, anélkül, hogy megesne rajta a szíve. Ugye, hogy szinte érthetetlennek találjuk az ilyen magatartást? Hogy lehet valaki ennyire szívtelen és vak?? Pedig sajnos a mi társadalmunk is szenved ettől az érzéketlenségtől és vakságtól! Talán a mai lázárok nem a küszöbünkön fekszenek, éhségtől és gennyes sebektől sújtottan, mégis higgyük el, itt vannak a közelünkben! A két héttel ezelőtt szentté avatott Teréz anya mondta: „Vannak, akik az éhezéstől szenvednek, de vannak, akik a magányosságtól! Mindkét hiányt csak a szeretet képes gyógyítani.”

      Lehet, hogy Lázár az a kisfiú, vagy kislány, akit a többiek kiközösítenek a csapatból. Akivel nem akarnak játszani, együtt lófrálni az udvaron vagy az utcán, mert esetleg ügyetlenebb, csúnyább, esetlenebb vagy kopottabban öltözik azoknál, akik favoritnak számítanak. Lehet, hogy Lázár éppen az a munkatársunk, akit mindenki kihasznál, ugráltat, aki mögött legtöbbször összesúgunk gúnyolódva. Lehet, hogy Lázár az az öreg néni vagy bácsi – esetleg épp családtagunk – akinek ennie ugyan van mit, a kórházban a sebeit is begyógyítják, de nincs, aki ajtót nyisson rá, aki meghallgassa, beszélgessen vele. Lehet, hogy Lázár az a tudatlan, képzetlen gyerek vagy felnőtt, akinek több oktatásra, nagyobb odafigyelésre lenne szüksége a tanításban, mert a képességei nem olyanok, mint az átlagembereké. Lehet, hogy Lázár az a szerencsétlen menekült, aki valóban a háború és a halál elől futott el, és mi oly könnyedén azonosítjuk a megélhetési bevándorlókkal vagy akár a terroristákkal!Ez a megkülönböztetés jogos – de mivel jogos, ezért kötelező is! Lehet, hogy Lázár az az alkoholista vagy drogos, aki azért süllyed bele egyre jobban a szenvedélye karjaiba, mert fölöslegesnek, haszontalannak érzi magát! Mert senki nem érezteti vele, hogy szüksége van rá, hogy benne is van érték, amivel másokat gazdagíthat. Bizony, sokféle szegénység, elesettség van, s ezek megnyilvánulnak a közvetlen közelünkben is. Tudunk-e tápláló kenyérré válni ezek számára a rászorulók számára? Észrevesszük-e, miben szenvednek hiányt, s igyekszünk-e tőlünk telhetően betölteni az életükben tátongó űrt? Vagy pedig olyanok leszünk, mint a szívtelen dúsgazdag, aki könnyedén segíthetne a koldusnak, de esze ágában sincs ezt megtenni? Az erre a kérdésre adott válaszunktól függ itt a földön a Lázárok sorsa …. odaát az örökkévalóságban azonban a mi sorsunk!