Évközi 27. vasárnap – C év



     Volt két jó barát, akik egyszerű munkásemberek voltak. Sok munkából, küzdelemből állt az életük. Nehéz erőfeszítések árán tartották el a családjukat, sokszor tapasztaltak igazságtalanságot, kegyetlenséget, emberi rosszakaratot, furkálódást. Évtizedek óta élték már fáradságos, sokszor szürkének tűnő életüket, amikor egyikük egyszer csak így szólt a társához: „Én bizony megkeresem azt a hegyet, amelyiken az Isten lakik. Bármilyen magas is, felmászok a tetejére, és kérdőre vonom az Istent. Megkérdezem Tőle, miért rak évről évre több terhet a vállunkra, miért nehezíti meg annyira az életünket, ahelyett, hogy könnyítene rajta.” A barátja ezt mondta: „Veled tartok és elkísérlek, bár szerintem Isten jól tudja, hogy mit csinál, ha mi nem is értjük.” El is indultak. Hosszan-hosszan vándoroltak, míg megtalálták az Isten hegyét. Magas és meredek volt, mégis nekivágtak. Keskeny, kanyargós ösvény vezetett felfelé, s a kaptatón bizony sokszor kifulladt a lélegzetük. Már félúton voltak, amikor a magasból Isten dörgő hangját hallották: „Szedjetek fel és hozzatok magatokkal minden követ, kavicsot, ami a lábatok alá kerül az ösvényen!” Az első férfi nagy bosszankodva mondta a társának: „Látod! Megint ugyanazt csinálja! Még több terhet, még nehezebb feladatot akaszt a nyakunkba! De engem még egyszer nem húz bele a csőbe: én nem csinálom tovább!” Azzal megfordult és mérgelődve lefelé indult a hegyről. Társa azonban – noha nem az övé volt eredetileg az ötlet – úgy döntött, hogy folytatja az utat, ha már eddig eljött. Szépen felszedegetett útközben minden követ, kavicsot. Nagy erőfeszítések közepette, lihegve-cipekedve tette meg a hátralévő kilométereket. Amikor végre felért a csúcsra, kiöntötte tarisznyájából a kavicsokat. Csodálkozva látta, hogy a kövek ezer és ezer színben csillognak fel a sugárzó napfényben: egytől-egyig csodálatos, értékes gyémánttá változtak.

Jézus érdekes választ ad az apostolok kérésére a mai evangéliumban, amellyel azért könyörögnek, hogy növelje bennük a hitet. Először egy olyan képet használ, ami a valóságban lehetetlenség: hogyan lenne képes bárki is pusztán a hit erejével egy szederfát a földből a tengerbe átültetni? Azután pedig olyasmiről beszél, aminek látszólag semmi köze a hithez. Egy szolgáról, aki a kötelességét teljesíti. Mi köze a néma kötelességteljesítésnek a hithez? A hitről inkább azt gondoljuk, hogy csodálatra méltó, bámulatos, már-már természetfölötti dolgokra képesíti az embert. Aki hisz, az nagy dolgokat tesz, amivel magára vonja a figyelmet. Aki hisz, az a hit erejével a többiek fölé kerekedik, nagyobbá lesz másoknál. Aki hisz, annak az életében egy csapásra megoldódik minden gond és probléma, azt messze elkerüli a szenvedés, a betegség! És persze garantált a pénzügyi sikeressége. Aki hisz, annak az Isten rögtön igazságot szolgáltat, ha netán valaki gonoszságot követne el vele szemben stb. stb. Főleg a mai ezoterikus tanok igyekeznek feltűntetni a hitet ilyen szerepben. Igen, valami ilyesféle képzet élhetett az apostolokban is a hitről, amikor Jézus csodatévő hatalmát, emberfeletti erejét látva azt kérték a Mestertől, hogy növelje bennük is a hitet! Épp ezért Jézus az Ő furcsa válaszában elsősorban helyre akarja tenni, mire is való a hit valójában, mire is képesíti az embert. Hiszen Jézust sem mentette meg a hite, a csodatévő ereje sem a fáradságos munkától, a szegénységtől, sem az emberi igazságtalanságtól és gonoszságtól, de még csak a szenvedéstől és a kínhaláltól sem! Ezek szerint Jézus maga sem volt hívő? Vagy ha mégis, akkor bizony be kell látnunk, hogy a hit nem egészen azokra a dolgokra való, nem egészen azokat az ajándékokat adja, amelyeket legtöbb ember képzelne róla.

 A Biblia már az Ószövetségben is, de Jézus példájában és szavaiban is arra tanít bennünket, hogy a hitnek nem az az elsődleges szerepe, hogy minden bajból kimentsen, hanem hogy erőt és reményt adjon a bajok elviselésére. Nem abban segít a hit, hogy ne történjenek velünk igazságtalanságok, emberi gonoszságok, hanem abban, hogy türelmesek és szeretetteljesek tudjunk maradni az ilyen helyzetekben is, hogy a feszült helyzeteket ne elvakult bosszúvágytól hajtva akarjuk megoldani. Nem arra való a hit, hogy mások fölé emeljen, másokat a mi szolgálatunkra kényszerítsen, hanem arra, hogy bennünket segítsen mások szeretetből történő, hűséges szolgálatában. Az olvasmányban azt hallottuk, hogy a hívő ember panaszára, amit a neki fájdalmat okozó emberi gonoszság és igazságtalanság miatt Istenhez intéz, ezt válaszolja az Úr: „Akinek nem igaz a lelke, elbukik, ám az igaz élni fog hűségéért!” Vagyis ne veszítsük el béketűrésünket a sok rossz, az emberi társadalom rengeteg visszássága, igazságtalansága miatt! Ne akarjunk magunknak azonnal igazságot szolgáltatni, hanem higgyünk Istenben, aki végül elrendezi, helyreteszi a dolgokat, s megadja mindenkinek azt, amit érdemel! A szentleckében Pál apostol szintén arra inti leghívebb tanítványát, Timóteust, hogy tartson ki bátran és türelmesen az evangéliumért elszenvedett üldözésekben, szenvedésekben. Épp ezzel tesz a leghitelesebben tanúságot Krisztus mellett. Az evangéliumban pedig a szorgalmas, jutalmat nem váró, csakis a szeretetből táplálkozó kötelességteljesítést nevezi Jézus erős hitnek, hitből fakadó életformának.

      Nem annak az embernek az élete mutatja tehát az erős hit jeleit, aki rendkívüli dolgokat tesz, aki minden helyzetben győztes, aki még csak véletlenül sem betegszik meg, aki anyagilag jól érvényesül, aki mindig ki tudja harcolni a maga igazát. Sokkal inkább mutatkozik meg az erős hit azok életében, akik a hétköznapi kötelességteljesítésben jutalom és dicsérő szavak nélkül is helytállnak, akik nem viszonozzák rosszal a rosszat, akik elviselik a szenvedést és a bántalmakat is anélkül, hogy ők maguk igazságtalanná és embertelenné válnának. Ez persze nehéz … nagyon nehéz. Nem véletlenül hozza Jézus a tövestül kiszakadó és a tengerben gyökeret verő szederfa példáját az ilyen hitre! Azonban nem lehetetlen és nem is eredménytelen. Az igazak és a gonoszok örök sorsa meg fogja mutatni, hogy érdemes követni Jézust ebben a szenvedéseket elviselő, másokat szolgáló életformában! Ugyanis minden evilági fáradságunk, könnyünk, fájdalmunk, amit hittel és szeretettel hordozunk, rendkívüli értékké válik Isten Országában: olyan kinccsé, amelyet a moly el nem pusztít, a rozsda soha meg nem emészt!